Tegnap este az orosz tévében egy nagyszabású, egyórás film, a Krízis 2008 – Oroszország megmentése főműsoridőben való bemutatásával beindult Putyin elnöki kampánya. A dokumentumfilm formáját magára öltő kampányfilm úgy állítja be Putyint, mint aki a világon egyedülálló módon, a Nyugat által csak mostanában megértett módszerekkel sikeresen vette fel a harcot a válsággal.

Két összehasonlítás vonul végig a filmen: egyrészt az 1998-as orosz válság, másrész a mai Egyesült Államok a viszonyítási alap ahhoz, hogy bemutassák, mennyire jobb a helyzet a mai Oroszországban.  Amerika az 1929-es válsághoz hasonló állapotokat mutat mind képekben, mind értékelésben: New Jersey melletti sátortábort látunk, ahol megszólal az állását és lakását elvesztő dizájner és építész, munkanélküli programozó mesél a tönkrement cégekről, és mindezt egy olyan animáció vezeti fel, amelyben a tőzsdepaloták kártyavárként omlanak össze. Amíg az oroszoknál az autóipar 2010-ben jelentős növekedést mutat, addig Amerikában a kerékpár lesz a járműipar húzóágazata. Kedves, hogy nem írták ki, hogy bibibi. Az 1998-as orosz válságot nem kell ennyire plasztikusan bemutatni, hiszen a nézők többsége tisztában van vele. Elég a vodkában kifizetett tanárok és az üres üvegeket gyűjtögető nyugdíjasok sztoriját feleleveníteni. Az elpuhult nyugatiakkal szemben a válságban rutinos oroszok pszichés előnyeit is érdemesnek tűnik hangsúlyozni. És sokat kell emlegetni, hogy a 90-es években mennyire másként reagált volna egy ilyen krízisre Oroszország, konkrétan belerokkant volna.

De itt van Putyin. Aki jóelőre felkészült. Amikor senki nem értette, hogy miért, ő komoly tartalékokat halmozott fel. Aki látja az összefüggéseket. Még akkor is, amikor senki másnak nem áll össze a kép: a válságot egyedüliként megjósoló Nouriel Roubini méltatja az orosz vezetés váltságmenedzselő döntéseit. Putyin tudja, hogyan kell helyreállítani a rendszerváltáskor összezuhanó orosz gazdaságot, hogyan kell először az energiaipart, aztán a többit belendíteni, hogyan kell diverzifikálni, innovációs technológiát meghonosítani. Putyin tudja, hogyan kell az erős államnak megmenteni a bankrendszert és az ipart. Putyin tudja, hogyan vegye fel a harcot a bizalmukat vesztő, az állami túlhatalomtól megijedő és menekülő befektetők meglegyőzésére. És a kulcsszó: a felelősség. Putyin tudja, hogy egy vezetőnek mindig felelősséget kell vállalnia, amikor nehéz a helyzet, akkor is. Amikor a rubelt meg kell menteni kockázatos döntéssel, akkor sem szabad meghátrálni.

Oké, egy fokkal elegánsabb és egy kicsit hihetőbb lenne, ha más mondaná mindezeket Putyinról, de ő egy olyan vezető, aki nem hátrál meg semmilyen feladat elől: ha magát kell dicsérni, akkor ezt is megoldja. A legszebb mondat ez:  „Még ha hibáztunk is - mondjuk én nem gondolom azt, hogy hibáztunk volna a válság idején - , szóval, még mindig jobb hibázni, mint a felelősség alól kibújni.” 

A film vége meglepő. Jó, először bemutatják, hogy míg Oroszország 2010 végén elindul felfelé, csökken a munkanélküliség, újra komoly ütemben nő a GDP, kifizetik a 90-es évek óta súlyos teherként a gazdaságra nehezedő államadósságot, addig az USA egyre mélyebbre süllyed a válság mocsarába, az adósságába bele fog fulladni, az EU meg szét fog esni. És persze van mit javítani Oroszországban is (mégse legyen teljesen rózsaszínű egy doku, még a végén a néző gyanakodni kezd, hogy nem a valóságot látja), demográfiai gödörben van, nagy a korrupció meg az alkoholizmus, és khm, a demokráciával sem mindenki elégedett, de egy ilyen instabil világban a legfőbb érték a stabilitás. És ezek után jön a csavar. Ha valakiben felmerülne a kérdés, hogy jó, jó, de mire számítsunk a következő években, az sem marad válasz nélkül. Háborúra kell számítani, mondja az egyik amerikai gazdasági szakértő (Charles Nenner), ilyen nehéz gazdasági helyzetekben mindig háború a megoldás. Zárszóként Putyin elmondja, hogy Oroszország felkészült minden eshetőségre, a válság következő hullámát bekészített és csettintésre előhúzható törvényekkel és projektekkel várják. És a háborúra is felkészültek.