ÍÍ raz, íí dva, pliii-é... Állj! Melyik lábad az?! Mutasd melyik lábad a jobb? Melyik a bal?! -- penderített ki a terem közepére Krokogyil (én csak így hívtam) -- Itt álsz, amíg nem tanulod meg! -- megszeppenve néztem a rúdnál a lányokat, hogy mikor van a jobb és mikor a bal. Valóban nem tudtam, bizonytalanságomban a mellettem álló lábát lestem. Katyvasz volt a fejemben: jobb-bal, levij-pravij... Mindenesetre akkor, ott szilárdan belémvésődött, és egyszerre bizsergető és zsibbadó érzés van a jobboldalamban ilyenkor. A rend szigorú volt: rengeteg rúdgyakorlat, folyamatos koncentrálás, bár szorongtam tőle, hiszen nem volt jó érzés, ha például vasalóhoz hasonlították az ember lábemelését, mégis szerettem és vonzott a balett. Zongorakíséret, varázslatos szavak, és kinyújtott test. Kislányom balettóráin ma felváltva gyakorlatoznak, és sokat játszanak, csak egy gombnyomás a távirányítón: máris kapcsol az ipod Csajkovszkiról Bee Gees-re.

Szeretjük megnézni a Hattyúk tavát a Kirov Balett előadásában, igazi gyöngyszeme a cári Petipa-tradíció szovjet export-termékeinek. Csajkovszkij zenéjét pedig hetente lejátszuk. Egy szép napon jött a meglepetés:

>> a poszt folytatódik