Amikor a Gravitációban Sandra Bullock az orosz űrhajóban kering, egy-két sakkfigura úszik mellette. (Mindhárom űrhajóban valamilyen vallási kegytárgy is mutatja, hogy hol járunk éppen, az oroszoknál természetesen egy ikon, a kínaiaknál egy kis Buddha.) Már régóta egyértelmű, hogy ha egy filmben oroszok szerepelnek, legyenek azok rettegett gengszterek, őrült tudósok, világhatalomra törő exügynökök vagy csak szimplán oroszok, egy csendesebb jelenetben fel fog tűnni egy sakktábla. Általában szamovár is, de sakktábla biztosan.

De miért olyan evidens a kapcsolat az oroszok és a sakk között? Tényleg fontos része a sakk az orosz hétköznapoknak?

Röviden: tényleg. Azért egy kicsit hosszabban is írok róla.

Oroszországba a sakk közvetlenül keletről érkezett, tehát nem európai közvetítőkön át; már a 8-9. században játszottak. A 12-15. század között a hétköznapi kultúra része lett a sakkjáték, novgorodi ásatások azt mutatják, hogy a társadalom teljes vertikuma, a legszegényebbektől a leggazdagabbakig mindenki sakkozott. Igaz, az egyház tiltotta, az ördög eszközét látták benne, de ez is azt mutatja, hogy mennyire része volt a mindennapoknak: különben nem lett volna értelme tiltani. Pontosan nem tudjuk, hogy a mai sakkhoz hasonló figurákkal milyen játékot játszottak, valószínűleg satrandzsot, de egyes kutatók azt állítják, hogy kialakult egy sajátos orosz sakk, amit tavrelinek hívnak. A 16-17. századi nyugati utazók arról számolnak be, hogy feltűnően sokan és magas szinten sakkoznak az oroszok. A 18. századról már többet tudhatunk írásos források alapján, így az is ismert, hogy a mai sakk szabályai elterjedtek. Nagy Péter imádta a játékot, és sokat tett azért, hogy minél többen osztozzanak ebben a rajongásában. A 19. században - ahogy Európa más országaiban is - beindult a játék professzionalizálódása, komoly mesterek élnek meg a versenyekből, iskolák alakulnak. A század végén a megélénkülő sakkélet első orosz sztárja is kihívja a világbajnokot: Mihail Csigorin ugyan kikapott (kétszer is), de az 1890-es évek egyik ünnepelt sakkozója lett. Az ő sikerei is kellettek ahhoz, hogy egyre több fiatal érezze úgy, érdemes komolyan foglalkozni a sakkozással. 1908-ban, amikor Csigorin meghal, egy 16 éves moszkvai fiú megnyeri élete első versenyét: Alekszandr Aljechin. (Vagy Aljehin. Vagy Aljohin. Miután Oroszországban vannak sakktörténészek is, külön kutatási témának számít Aljechin nevének írásmódja. Aztán még a latinbetűs átírás is belezavar.) Aljechin 1927-ben nagy meglepetésre legyőzte Capablancát, így ő lett a negyedik sakkvilágbajnok, egyben az orosz-szovjet uralom első királya. (Tudom, Aljechint nehéz lenne a szovjet sakkiskolához kötni, hiszen 1921-ben lelépett az országból. De a történeti hűség kedvéért: 1920-ban ő nyerte az első - akkor még Összoroszországi Sakkolimpiának hívott - szovjet bajnokságot. Az oroszok sakkozás iránti rajongásáért meglepő módon Aljechin nagy ellenfele, Capablanca sokkal többet tett.

Lenin sakkozik, győz és unatkozik, Gorkijt sem a parti érdekli

A bolsevik vezetők közül tudjuk Trockijról, hogy imádott sakkozni (a legenda szerint a polgárháború kitörésekor felkeresték azokat a bécsi kávézókat, amelyekben Trockij sakkozgatott, hogy a leírt partikból rekonstruált játékstílusa alapján következtessenek hadvezetői stratégiájára), Leninről, hogy tudott (egy egészen szép partija maradt fenn még 1908-ból, amiben Gorkijtól, az írótól kapott ki). Gyanítható, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy országszerte nyomatták a sakkegyesületek megalakítását, és az iskolai szakkörök, munkáscsapatok sem maguktól szerveződtek. Más sportokkal ellentétben a sakkozáshoz nem kellenek stadionok, drága eszközök, speciális ruhák: az olcsóság egy háború és polgárháború utáni ultracsóró országban fontos szempont volt. Ráadásul a komoly agymunkát és szellemi fegyelmezettséget megkövetelő játék ragyogóan megfelelt a hatalom önképének és emberekről alkotott felfogásának. De mindez nem lett volna elég, ha nincs a sakkláz! 

1925-ben a világ legjobb sakkozóit (kivéve Aljechint és Maróczyt) sikerült Moszkvába csábítani egy nemzetközi versenyre. A felvezetéssel, lebonyolítással és a verseny körüli elképesztő hypolással elérték, hogy Moszkva és egész Ororszország teljesen rákattant a sakkra. Nagyjából olyan jelentősége volt az eseménynek, mint ma egy focivébének. Capablanca, az akkori és Lasker, az előző világbajnok is eljött, a dobogón végeztek, de a győzelmet Bogoljubov szerezte meg, minden idők legnagyképűbb orosz sakkozója. Kedvenc mondása: Világossal nyerni szoktam, mert d4-gyel nyitok, sötéttel meg azért nyerek, mert én vagyok Bogoljubov! (Pár évvel később lelépett Németországba.)

Pudovkin, a filmrendező híres filmjében (Sakkláz) részben megteremtette, részben megörökítette ezt az őrületet. Egy bugyuta történetbe ágyazva (menyasszonyát a sakk miatt hanyagoló völegény rácsavarodik a játékra, a nő emiatt majdnem elhagyja, de aztán a világbajnok(!) személyesen meggyőzi, hogy milyen jó játék a sakk, így újra szent a béke) a világverseny valódi szereplőit is bemutatja, meg a sakklázhatását a városra.

Jelenet a filmből. A kép bal szélét kell nézni.

Capablancán kívül még egy híresség szerepel a filmben.  Persze, az is lehet, hogy ez egy irodalmi hoax. Jeff Edmunds sztorija szerint egy fiatal sakkrajongó író, bizonyos Vlagyimir Nabokov is szerepel a filmben. Háhá, hiszen 1925-ben már rég Berlinben élt Nabokov! - gondolhatja ekkor egy irodalomtörténetileg járatos olvasó. Csakhogy a "kutató" (vagy simán kutató) azt állítja, hogy Pudovkin bizonyos jeleneteket pont Berlinben forgatott le, így került bele Nabokov, akinek ekkoriban a filmstúdiókban sündörgés volt a legfőbb időtöltése. Ráadásul a Luzsin-védelem (vagy Végzetes végjáték) című regényének keletkezésébe is belejátszik a film.

 Sakkláz, 1925 (orosz és angol feliratos némafilm)

Capablanca, a kubai sármőr a filmes szereplésen túl is tett azért, hogy divatba hozza a sakkot: a verseny szüneteiben szimultánokat adott, előadásokat tartott és világhíreségként viselkedett.  Az egyik szimultánon egy 14 éves leningrádi fiú győzött ellene. Állítólag a kisfiú apukája ezután engedte meg, hogy a sakkozással komolyabban foglalkozzon a fia. A legenda szerint Capablanca ezt úgy kommentálta: Nézzük meg a fiút 10 év múlva, tehetségesnek tűnik. Pont 10 évvel később a II. Moszkvai Nemzetközi Sakkversenyt ez a srác nyerte. Mihail Botvinniknak hívták, ő lett az első szovjet sakkvilágbajnok, a szovjet sakkiskola megalapítója, többek között Karpov, Kaszparov és Kramnyik tanára.

Hát így és ezért lett az orosz identitás része a sakkozás.

Megyek is a kedvenc teázómba egy jót játszani.