Egy héttel ezelőtt Sztálin autóparkjának alapjairól számoltunk be, amit elsősorban amerikai autók alkottak. Így nem meglepő a sokszor közhelyként emlegetett megállapítás, miszerint a szovjet limuzinok mind amerikai mintára készültek, amit egyébként külső jegyeik is elsőre elárulnak. De nézzük meg, hogy is történt ez a metamorfózis.

A szovjet limuzin megalkotására tett első, igaz sikertelen kísérletet 1933-ban, a Krasznij Putyilovec gyárban tették. A Leningrad-1 elnevezésű 8 hengeres 105 lóerős modell alapjául az 1932-es amerikai Buick 32-90 szolgált. Ebből a típusból csak hatot építettek meg, Sztálin ugyanis nem adta áldását a szovjet Buick sorozatgyártásra (ennek hátterében az építést irányító Kirov személye állhatott, valamint az, hogy a leningrádi gyár profiljának a tank és traktorgyártást szánták), s a megbízatást is egy másik gyár, történetesen a moszkvai ZISZ kapta meg.

Leningrad-1

1936-ra készítette el a hétszemélyes és nyolchengeres szovjet limuzin első prototípusait, ezek ZISZ 101 néven futottak. Alapjául ugyancsak egy Buick szolgált, de a karosszériát átalakították, igaz a sajtológépet és az első karosszériákat az amerikai Budd Company-nál rendelték meg. Ezekben a ZISZ-ekben olyan újításokat találunk, mint a vezetőt az utastértől elválasztó leereszthető fal, rádió, fűtés vagy éppen a termosztáttal ellátott vízhűtés. 1936. április 29-én Sztálin és legközelebbi környezete megtekintette az első két darabot (stílusosan egy vörös és egy fekete példányt), a vezér jóváhagyta a modelleket, s azt javasolta, hogy az autó emblémája egy csillaggal ellátott lobogó vörös zászló legyen, amit természetesen rögtön el is fogadtak. Hamarosan megkezdődött a szériagyártás: 1937 és 1941 között 8752 darab készült el különféle változtatásokkal. Igaz, Sztálin még mindig a páncélozott Packardját használta, a ZISZ-101-et tették meg egységes kormányzati limuzinnak, aminek a gyártását a második világháború kezdetével állították csak le.

ZISZ-101


1942-ben az Urálba evakuált ZISZ gyár megbízást kapott egy újabb kormányzati limuzin kidolgozására. Ennek során, talán nem meglepő, elsősorban Sztálin ízlésére támaszkodtak, s az általa olyannyira kedvelt 1941-es Packard 180-as modellt vették alapul. 1944-ben jóváhagyták a ZISZ-110 nevet viselő modellt és 1945. augusztus 11-én már meg is kezdődött a tesztelése. 1947. április 28-án mutatták be az új hatméteres és hétszemélyes kormányzati autót, ami akkoriban természetesen a leggyorsabb (140 km/h) és legerősebb szovjet gépkocsinak számított. Ezen túl kiváló útfekvésével, csendességével és kényelmességével tűnt ki a szovjet autóflottából. 1945 és 1958 között 2089 darab ZISZ-110 gördült le a gyártószalagról. Az alaptípus mellett két változatot gyártottak még: a ZISZ-110A jelzetű mentőkocsit, és a ZISZ-110B jelzetű cabriot.

ZISZ-110 - a szovjet álom


Sztálin nem csak kapott, de magas is gyakran ajándékozott autókat. Említésre méltó tény, hogy a második világháború idején, amikor az egyház mobilizáló erejére is támaszkodni kívánt, I. Alekszij pátriárkának ajándékozott egy ZISZ-110-et, a Pravda erről így cikkezett: „segítségül a fasiszta-német megszállókkal folytatott harcban.” Sztálin ifjú korában maga is szeminarista volt, így jól ismerte a pravoszláv egyház szabályait, amit jól mutat a gesztus, hogy az autót zöldre fényeztette, hisz a zöld a pátriárka színének számított. Ezt az autót a moszkvai Lomakovszki autómúzeumban lehet megtekinteni. 1949-ben pedig Észak-Korea akkor még ifjú vezetője, Kim Ir Szen kapott egy ZISZ-110-es Sztálintól.

A pátriárka ZISZ- 110-ese


1947-re teljes titoktartás mellett készült el a külön Sztálin számára kidolgozott, páncélozott példány, majd széria (ZISZ-115), ez volt a legbiztonságosabb és egyben legnehezebb kormányzati autó. Biztos védelmet nyújtott a korabeli lőfegyverektől, gránátoktól és aknáktól, s az alaptípustól eltérően „homályos” ablakai és ködlámpája volt, és klimatizált utastérrel rendelkezett. A legenda szerint miután a tervezők a bemutatáskor előadták, hogy a számítások szerint az üvegek ellenállnak a golyószórónak, Sztálin beültette őket és tűzparancsot adott. A sikeres tesztelést követően azonnal megrendelték az autót. Egy másik történet arról ad hírt, miszerint Sztálin külön kérésére autójába nem építették be a sofőrt az utastól elválasztó falat, ekképp indokolva azt: „Nincs titkom a nép előtt, az elválasztófal beépítésétől eltekinthetnek.” Az extrák miatt a ZISZ-115 az alaptípushoz képest csak 100 km/h-s végsebességet tudott elérni, s 100 km-en 27,5 litert fogyasztott. Összesen 32 szuperbiztos ZISZ készült, mindegyik Sztálin használatában volt: 2 Leningrádban, kb. 10 Moszkvában, s a Moszkva környéki dácsákban, a többi a Krímben, az Észak-Kaukázusban, Szocsiban és a Kaukázuson túl. 1947-től ezek képezik Sztálin autóparkjának magját, viszont Roosevelt egykori ajándékáról sem mondott le véglegesen a generalisszimusz.

ZISZ-115 - Sztálin hazai gyártású limuzinja


Jogos a kérdés, hol ült Sztálin az autóban? A forradalom hajnalán még teljes természetességgel a sofőr mellett foglalt helyet, aztán amikor a valós vagy vélt merényletek lehetőségének száma megnőtt, és megjelentek a szuper biztos limuzinok, Sztálin soha nem ült egy és ugyanazon helyen. Ennek kapcsán rendkívül érdekes Zsukov marsall visszaemlékezése: „Sztálin azt mondta, üljek hátra. Meglepődtem. Így utaztunk: elől a Sztálin személyes védelméért felelős őrség vezetője, Vlaszik, mögötte Sztálin, Sztálin mögött pedig én. Később megkérdeztem Vlaszikot: Miért ültetett engem oda? Mindig ezt csinálja: ha elölről lőnének, engem találjanak el, ha hátulról, magát.”


A pompázatos és tekintélyt parancsoló ZISZ-115-ről összességében elmondhatjuk, hogy a sztálini éra szemléletes példája, ami a Sztálin által létrehozott nagyhatalom presztízsét és hatalmát hivatott sugározni.