Úgy alakult az életem, hogy most ismertem meg Viszockijt. Persze hallottam már őt és róla; Vannak tőle bakelit lemezeim; Papám anno magnószalagra énekelte pár dalát, mert ennyire tudott vele azonosulni; Ismertem az arcát, láttam róla fényképeket, tudtam, hogy Marina Vlady volt a szerelme és hogy korán halt…, de most ismertem meg őt. A Szovjetunió emblematikus figuráját, az össznépi Vologyát, az orosz bárdot.

 

Nehéz lenne olyat mondani vele kapcsolatban, ami még nem hangzott el - hiszen halála óta elemezgetik őt, verseit és az egész életét -, de talán érdemes újra és újra megemlékezni róla, mivel jelentősége és halhatatlansága megkérdőjelezhetetlen.

 

1938-ban született és ’80-ban halt meg. Nagyon fiatalon, 42 évesen. Úgy vélik azért, mert nemcsak a két végén, hanem ha lehet még középen is égette a gyertyát. Számomra meglepő módon azonban, erről nem csámcsognak nyilatkozataikban a kollégák, kortársak, ismerősök, barátok. Úgy tűnik megbocsájtották neki, hiszen amit eközben letett az asztalra, az páratlan volt. Az egész úgy kezdődött, hogy Vologya énekelgetett a baráti összejöveteleken. A maga írta dalokat nem is szánta másoknak. És akkor egyszer az egyikőjük felvette…, arról valaki más is akart egy példányt magának, lemásolta és így tovább. Pillanatokon belül az ország túlsó végében is Viszockijt hallgatták. Talán ennél nem is kell több, hogy biztosak lehessünk benne, hogy amit csinált, az eredeti volt. Úgy tűnik igaz, hogy az embereknek igényük van a jóra, az értékesre, az őszintére és hitelesre, és ha nem kapják ezt meg a hivatalos médiából, akkor megszerzik maguknak… Szóval Viszockij tehetsége utat tört magának, a dalok sorai között az emberek olvasni tudtak, sőt azonosultak vele. Bár színpadon (a híres Taganka Színházban) szerepelhetett – nem is akármilyen szerepekben, játszott Hamletet és Galileit is – életében soha nem ismerték őt el hivatalosan. Húsz alkotói éve alatt többszáz dalt írt, háborúról, szerelemről, alvilági- és a hétköznapi életről. Temetésére több ezren voltak személyesen is kíváncsiak, pedig a sajtóban nem csaptak neki nagy hírverést és ráadásul épp zajlott az olimpia Moszkvában. Állítólag ez (az olimpiai játékok) a magyarázat arra is, hogy miért csak mindösszesen egy kamera vette fel a ceremóniát. Hét évvel később azonban posztumusz kitüntették. Sőt, csillagot neveztek el róla!

 

Marina Vlady nem az egyetlen, hanem a harmadik felesége volt. Szerelmük egyszerre döntött le országhatárokat és emelt gátat - ideig-óráig - a szakadék szélére. Kapcsolatukról Marina később könyvet írt, Szerelmem Viszockij címmel. Nagyon szép könyv, amelyben személyes ismerősünkké válik a szovjet művész és a francia színésznő. Érdemes elolvasni.

Egy interjúban megkérdezték Viszockijt arról, mit gondol a világról. Mosolyogva mondta, hogy erre nem tud válaszolni egy-két mondatban, hiszen ha tudná pontosan, akkor azt írná le. A komoly válasz a versei lennének, de azok felolvasása több napig tartana.

Nekem Viszockijról a mai nap két dolog jut eszembe: szabadság és magány. Bár az is fontos, hogy ennek a kettőnek egymással milyen és mennyire szoros kapcsolata van, most arra gondoltam, hogy a velünk élő tehetséges emberek mindig magányosak. És hogy „az igazságkeresés teszi az embert szabaddá” (az idézet Szergej Baranov Kirill-től, a ma lemondott tambovi püspökség diakónusától való, aki ezt a Pussy Riot lányokkal kapcsolatban írta). Drága Viszockij(!), milyen szabad volt és mennyire magányos lehetett...