Oroszok

Amikor Moszkvai éveim után decemberben Budapestre érkeztem, kigombolt dzsekivel mentem haza a reptérről a 'fullasztó' melegben. Az volt az egyik leghidegebb év Magyarországon, hóval, szénszünettel az iskolákban. Az ember könnyedén alkalmazkodik a klimatikus viszonyokhoz, ma már én is vacogok, ha nulla alá esik a hőmérő. Moszkvában ezt így hívják: forr a tea. Nulla fokban ugyanis olvad a hó, ezért a nulla körüli nagymelegben a tea is felforr. A minusz harmincat azért Moszkvában is megéreztük, nem kellett iskolába menni. Boldogan csúszkáltunk a hidegtől porhanyóssá vált hóban, igaz rövidebb ideig mint általában, és a könnyezés is fájt: ráfagyott az arcomra. Később, egyetemistaként, kifejezetten üdítő volt a hajnalba hajló lumpolások után a friss, arcot pirító hidegben pirozsokot majszolva józanodni. A hideg ugyanis fájó józanságot kölcsönöz, amit csakis módszeres és kitartó, alapos vodkázással lehet enyhíteni, vagy a csontvelőig átforrósító venyigéző fürdőzéssel az orosz bányában (fürdőben). Tudták ezt a szocialista jóllét-felelősök is, az egységáron szolgáltatott távfűtés pazar meleget sugárzott az otthonokban, talán hogy a vacogó nép hazatérve hálát adjon a rendszernek. Mindenesetre korán megtudtam, hogy minden viszonylagos, van ennél hidegebb,

a gyémántok földjén.

Mi történik, ha művészek találkoznak filozófusokkal és kritikusokkal? A hatalom számára semmi jó, mivel a szabad gondolkodást követve közzé teszik, amit látnak, tapasztalnak. Mindezt nem akárhogyan, hanem nemzetközileg: számos fórumon, magas színvonalon és több nyelven. Ráadásul a médiumok száma szinte végtelen, legyen szó hírekről, színházról, filmről, akcióról, esszéről, vagy akár nemzetközi petíció aláírásáról. A mozgalom 2003-ban alakult Péterváron azzal a céllal, hogy a politikai elmélet, a művészet és akció eszközeivel tegyen hitet a kollektivizmus, az önszerveződés és a szolidaritás mellett. A platform teret ad a vele azonosuló egyéni művészeti akcióknak és a politikai irányítás alatt működő kisebb csoportoknak. A Sto gyelaty saját hírportált is működtet.

A nyugati sajtó a sto gyelaty (a csoport az angol átiratot használja brandként: chto delat) kérdést egyenesen Leninnek tulajdonítja (mint oly sok mindent), ami egy orosz (vagy az orosz kultúrát mélyebben ismerő) számára Csernisevszkij művét juttatja eszébe, ennek örökségét vállalja magáénak a csoport nem tagadva meg Lenint sem. A diskurzust, a széleskörű civil egyeztetést nem is kellene elvakult baloldaliságnak értelmeznünk, ha nem a mai orosz valóságból figyelnénk, ahol a különböző hangok egyetértésben olvadnak össze abban, hogy nincs szavuk a hatalommal szemben a saját országukban, amint azt a lenti filmben oly szépen megkomponáltak.