Oroszok

Igaz, hogy már 35 éve halott (éppen ma van az évfordulója), az elképzelhetetlen népszerűsége kicsit sem halványult. Azt tudjuk, hogy jó üzletet lehet belőle kisajtolni: az énekesek, akik a dalait feldolgozzák, a szervezők-rendezők, akik emlékkoncerteket hoznak össze, a filmesek, akik dokumentumfilmeket meg játékfilmeket készítenek róla, politikusok, akik könnyes szemmel állítják, hogy ők már akkor is (pedig dehogy), a bloggerek, akik egy újabb posztot írnak róla - mind lehúzzák a magukét. 

Ha ezt az üzleti részt lefejtjük a sztoriról, még mindig marad egy kérdés: van-e olyan dala, ami túlélte őt. Természetesen, színészként is gondolhatunk rá, csak az a gond, hogy elsősorban színházi színész volt, alig maradt fenn felvétel, és az is inkább azt örökíti meg, mennyire a kor divatjaihoz igazodik a játéka.

Filmekben, tévésorozatokban (A fekete macska bandája!) is szerepelt ugyan, de egyik filmje, szerepe sem lett igazán legendás. Maradnak a dalok, és persze minden orosz és posztszovjet családban ott sorakoznak a (leginkább halála után kiadott) lemezei a polcokon (vagy ahova elpakolták a zenehallgatás átalakulása miatt), de az az igazság, hogy a Viszockij-dalok csak előadva érnek célba: és igen, oda, a szívbe, meg abba nagy orosz lélekbe. 

Mit lehet tenni, újra és újra meg lehet nézni a régi filmrészleteket, tévéfelvételeket, titokban rögzített koncerteket, jobb-rosszabb minőségben. Meg bízni lehet abban is, hogy néhány dalát elő tudja adni más is. Nem olyan szuggesztív módon, nem úgy rekesztve, de hatásosan.

Többórányi emlékkoncert, feldolgozás meghallgatása után azt tudom mondani, hogy sajnos  nagyon kevés dala működik úgy, hogy nem ő énekli. Mutatok hármat. Az a közös bennük, hogy mindhármat színész és nem hivatásos énekes énekli, és egyik dal sem a nagy slágerek közül való.

1. Moszkva-Ogyessza

Eredeti I. (Melogyija zenekarral súlyosbítva), Eredeti II. (egyszálgitáros koncert)

Konsztantyin Habenszkij, egyike a legjobb orosz színészeknek a Moszkva-Ogyessza, utazási problémákat feldolgozó dalt elvitte egy kissé az ogyesszai zenei ízek irányába, ami nem tett neki rosszat. Ezzel kikerülte a legnagyobb csapdát, amibe a férfi énekesek legtöbbje beleesik egy Viszockij-dalnál, nem kell viszonyulnia az eredetihez, nem kell hasonlítania vagy nagyon másnak lenni, hanem egy szívéhez, tudásához passzoló stílusba vitte el. Habenszkij egyébként Pjotr Lescsenkot alakította a tragikus sorsú énekesről szóló sorozatban, ha addig nem, ott muszáj volt beletanulnia a műfajba.

2. Dal a fehér elefántról

Eredeti

Mennyivel könnyebb dolga van a nőknek, ha Viszockijt kell énekelni. Okszana Akinysina ráadásul megtalálta a kellő arányokat a cukiskodás, a játékosság és csábosság között, a fehér elefántról szóló kis történetet nem misztifikálta túl. Ellenpéldaként meg lehet nézni Csulpan Hamatova előadását, mondjuk neki a zenei alapja sem volt ennyire eltalálva.

3. Lány Nagaszakiból

Eredeti

Ez a dal azért is érdekes, mert rajta keresztül nyomon követhetjük Viszockij hagyományokhoz kötődését. A saját műfaját városi románcként meghatározva kereste azokat a dalokat, amelyek megmutathatták, hogy hová is tartozik. Ezt a dalt kikötői balladaként énekelték egészen a huszas évektől, Viszockij egy kissé leporolta, írt hozzá egy jó refrént, egy matrózfiú vágyálmai helyett a kapitány szerelme lett a hangsúlyos, a dallamát magára igazította és már kész is egy hamisítatlan Viszockij-dal. Szegény eredeti szerzőt, Vera Inbert úgy kellett a történészeknek kideríteni. 

Polina Agurejeva előadásában a kikötői ballada jelleg újra felerősödött, a gitár helyett az akkordeon is jó választás ehhez. 

Szóval, néhány dalt nélküle is lehet hallgatni. Az más kérdés, hogy nem ezektől lett legendás.

Judka Berkovics Levitan, a vlagyimiri szabó fia szokatlanul erős hanggal bírt. A szomszédok, ha haza akarták hívni gyerekeiket, csak szóltak Judkának, hogy ordítson nekik: hatékonyabb volt a hangosbemondónál. Senki nem csodálkozott, hogy színésznek jelentkezik ilyen szép, erős hanggal. Csak a felvételiztetők, nekik ugyanis nem tetszett a tájszólása (ózott: az oroszban ha a hangsúlytalan o-t tényleg o-nak ejted, az a legegyértelműbb jele annak, hogy nem az iskolázott nyelvet beszéled és/vagy belorusz/ukrán területről jöttél). Meglepő módon egy rádióbemondó-iskolába ennek ellenére felvették. Rendesen gyötörte magát, kedvenc gyakorlata, ki tudja miért, a kézenállásban szónoklás volt. 1934-ben, húsz évesen, amikor már elsajátította a hivatalos orosz kiejtést és a nevét is a kevésbé zsidós Jurij Boriszovicsra cseréltették, néha bekerülhetett az éjszakai adásba, hogy felolvassa a Pravda másnapi híreit. Az egyik ilyennek köszönheti karrierjét: maga Sztálin hallotta meg a hangját egyik éjszaka és döntötte el, hogy ő lesz a Kreml hivatalos hangja. Hát, ettől még nem lett volna nagy kedvenc. 

1941 június 22-én beolvasta a nap hírét: elkezdődött a háború.

(Nem eredeti a felvétel, azt nem rögzítették, Levitan a háború után 10 évvel újra felolvasta a szöveget, hogy el lehessen tenni az archívumba.)

A következő időszakban beköltözött a rádióba: minden nap, minden pillanatban történhetett valami a fronton, amit be kell olvasni, és a politikai vezetés úgy döntött, hogy két ember vigye a híreket Jurij Levitan és Olga Viszockaja. 1941 őszén Moszkvából Szverdlovszkba (a mai Jekatyerinburgba) költözött a rádió, 1943 tavaszán pedig tovább Kujbisevbe. Levitan hangja eleve optimizmust sugárzott, de erre még rátett egy lapáttal az a döntés, hogy a győztes csatákról szóló híreket csak Levitan olvashatta fel. A németek vérdíjat tűztek ki a fejére, az SS külön csapatot állított fel, hogy likvidálják, így a háború alatt folyamatosan változtatta az egyébként is titkos lakóhelyét. És nem jelent meg róla fotó. Ennek köszönhetően a szovjet emberek fejében egyre misztikusabb hőssé alakult a képe, minimum egy Saljapint képzeltek el.  Annál nagyobb volt a csodálkozás, amikor kiderült, hogy a háború hangja egy törékeny, tornából felmentett, szemüveges, aligharmincas ficsúrból jött ki. A győzelem napi adásba, amit már újra Moszkvából közvetítettek, alig akarták az utcán ünneplő tömegek beengedni: nem akarták elhinni neki, hogy ő a nagy Levitan.

A háború után nehéz volt bármi másba kezdenie: ahogy meghallotta valaki, rögtön a nehéz idők ugrottak be róla. Ennek megfelelően a háborús megemlékezések, tévéműsorok, filmek hangjaként működött. Egyszer még felragyogott a napja: 1961-ben Gagarin űrutazását közvetíthette, ami után meg is ismerkedett, össze is barátkozott a két Jurij.

A győzelem napi gigantikus, "minden idők legnagyobb" katonai parádéjának árnyékában történt egy emlékezetpolitikai szempontból is érdekes esemény. "Halhatatlan ezred" néven vonultak végig Moszkván és más orosz városok utcáin, terein hétköznapi emberek, családi fotóikat transzparensként maguk felé emelve. 

Az egész 2012-ben kezdődött. Tomszk városában, pár helyi újságíró kezdeményezésére május 9-én a város lakói családi fényképekkel vonultak fel, a honvédő háborúban résztvevő családtagok fényképeit, dokumentumait, katonai jelvényeit hozták magukkal az ünneplők. Aztán 2013-ban 120 másik település csatlakozott az akcióhoz, köztük Oroszországon túliak is, Ukrajnából, Kazahsztánból. De még mindig csak 10-20ezer ember (orosz viszonylatban nem túl nagy tömeg) vonult az egyes városokban a halhatatlan ezredhez csatlakozva. 2014-ben a kezdeményezést hivatalosan is elismerték mint történelmi-patrióta egyesületet, beindították a projekt honlapját, ahol ezrével írják a hétköznapi katonák történeteit a csatlakozók. Tavaly már félmillió orosz vonult május 9-én a felmenői fotóival.

Idén pedig, a 70. évfordulón az állam erősen rászervezett erre az eredetileg alulról jövő kezdeményezésre, (ingyenes) segítséget nyújtottak mindenkinek, aki transzparenst akart gyártani a családi fotókból, az önkéntes szervezőket felváltották a hivatásosok,  és maga Vaszilij Lanavoj hívta felvonulni az embereket! Így már semmi akadálya nem volt, hogy többszázezren vonuljanak Moszkvában a halhatatlan ezredhez csatlakozva.  

A biztonságiaknak nem kis feladatot adva Putyin is beállt a sorba, az apukája fotóját feje fölé emelve, beszélgetésbe elegyedve a többi felvonulóval. A tévéközvetítésből az derült ki, hogy az egészen kiskorú felvonulók is belekezdtek a háború emlékének ápolásába, a családi történetek továbbmesélésébe, így nem lehetnek kétségeink: az orosz identitás egyik legfontosabb tartópillére marad továbbra is a nagy honvédő. Hogy milyen értelemben, az már más kérdés. Én speciel ezért nem tudok mit kezdeni a fenenagy fegyverarzenál felvonultatásával; az ultramodern csapásmérők előterében, az elsuhanó harci repülők alatt, a hidegháborús politikai légkörben a halhatatlan ezred sem tudja a béke üzenetét eljuttatni.  

Csak egy apró észrevétel: a Borisz Nyemcov meggyilkolása utáni ellenzéki mozgolódások jelképe egy lágyságjel lett:

Ha a Borisz - oroszul Борис név után teszünk egy lágyságejelet, akkor a Борись, azaz Harcolj jelentésű szót kapjuk. 

Hát így.

Szabad-e egy orosznak viccelni a nemzetközi helyzettel kapcsolatban? Valószínűleg csak azt szabad, különben zokogna.

Szemjon Szlepakov az orosz humoristák legújabb nemzedékéhez tartozik: 1979-ben született Pjatyigorszkban, ott végezte az egyetemet nyelvészként, de leginkább a helyi KVN-csapatra fordította az energiáit, és miután 2004-ben megnyerték a vetélkedőt, bekerült a tévé világába. 2005-től az orosz Comedy Club állandó fellépője, egyetemista éveihez képet meglepő módon: cinikus-ironikus dalocskákkal.