Judka Berkovics Levitan, a vlagyimiri szabó fia szokatlanul erős hanggal bírt. A szomszédok, ha haza akarták hívni gyerekeiket, csak szóltak Judkának, hogy ordítson nekik: hatékonyabb volt a hangosbemondónál. Senki nem csodálkozott, hogy színésznek jelentkezik ilyen szép, erős hanggal. Csak a felvételiztetők, nekik ugyanis nem tetszett a tájszólása (ózott: az oroszban ha a hangsúlytalan o-t tényleg o-nak ejted, az a legegyértelműbb jele annak, hogy nem az iskolázott nyelvet beszéled és/vagy belorusz/ukrán területről jöttél). Meglepő módon egy rádióbemondó-iskolába ennek ellenére felvették. Rendesen gyötörte magát, kedvenc gyakorlata, ki tudja miért, a kézenállásban szónoklás volt. 1934-ben, húsz évesen, amikor már elsajátította a hivatalos orosz kiejtést és a nevét is a kevésbé zsidós Jurij Boriszovicsra cseréltették, néha bekerülhetett az éjszakai adásba, hogy felolvassa a Pravda másnapi híreit. Az egyik ilyennek köszönheti karrierjét: maga Sztálin hallotta meg a hangját egyik éjszaka és döntötte el, hogy ő lesz a Kreml hivatalos hangja. Hát, ettől még nem lett volna nagy kedvenc. 

1941 június 22-én beolvasta a nap hírét: elkezdődött a háború.

(Nem eredeti a felvétel, azt nem rögzítették, Levitan a háború után 10 évvel újra felolvasta a szöveget, hogy el lehessen tenni az archívumba.)

A következő időszakban beköltözött a rádióba: minden nap, minden pillanatban történhetett valami a fronton, amit be kell olvasni, és a politikai vezetés úgy döntött, hogy két ember vigye a híreket Jurij Levitan és Olga Viszockaja. 1941 őszén Moszkvából Szverdlovszkba (a mai Jekatyerinburgba) költözött a rádió, 1943 tavaszán pedig tovább Kujbisevbe. Levitan hangja eleve optimizmust sugárzott, de erre még rátett egy lapáttal az a döntés, hogy a győztes csatákról szóló híreket csak Levitan olvashatta fel. A németek vérdíjat tűztek ki a fejére, az SS külön csapatot állított fel, hogy likvidálják, így a háború alatt folyamatosan változtatta az egyébként is titkos lakóhelyét. És nem jelent meg róla fotó. Ennek köszönhetően a szovjet emberek fejében egyre misztikusabb hőssé alakult a képe, minimum egy Saljapint képzeltek el.  Annál nagyobb volt a csodálkozás, amikor kiderült, hogy a háború hangja egy törékeny, tornából felmentett, szemüveges, aligharmincas ficsúrból jött ki. A győzelem napi adásba, amit már újra Moszkvából közvetítettek, alig akarták az utcán ünneplő tömegek beengedni: nem akarták elhinni neki, hogy ő a nagy Levitan.

A háború után nehéz volt bármi másba kezdenie: ahogy meghallotta valaki, rögtön a nehéz idők ugrottak be róla. Ennek megfelelően a háborús megemlékezések, tévéműsorok, filmek hangjaként működött. Egyszer még felragyogott a napja: 1961-ben Gagarin űrutazását közvetíthette, ami után meg is ismerkedett, össze is barátkozott a két Jurij.