Nehezen jövök ki abból a flashből, amit a múlt héten Natalia Avszeenko és többi szenzációs (sport)társa okozott számomra. Azzal, hogy veszik a bátorságot és egy nagy levegőt, és alámerülnek az ismeretlenbe, úgy 100-125 méter mélyre a vízfelszíntől. Oda, ahol nincs fény, nincs hang - légy se rebben -, ahol egyedül vannak számomra elképzelhetetlen magányukban. Ahol átlényegülnek, eggyé olvadnak az őket körülvevő közeggel. Kicsit megszűnnek létezni. Azóta úgy nézem az utcán velem szembejövőket, hogy vagyunk mi (én és a szembejövők) és vannak ők: a szabad emberek, akik idejük nagy részét víz mellett, vagy talán éppen vízben töltik és úgy úsznak, mintha delfinek lennének. Ők mások.
2013. január 24. 07:49
Natalia meztelensége egyedülálló
Az utóbbi években az állatmentésen kívül semmi nem tudott annyira lázbahozni, mint a freediving, azaz szabadtüdős merülés. Véletlenül csöpögtettem - ahogy anyukám mondja, a csöppentem helyett - a témába, miközben az interneten szörfözgettem. Most már napok óta videókat nézek és cikkeket, fórumokat olvasok olyan emberekről, akik azt veszik a fejükbe, hogy felhőkarcolónyi magasságokba, pontosabban mélységekbe buknak alá egyetlen levegővétellel. És ez nem pusztán annyi, hogy sokára - úgy nyolc perc múlva - vesznek újra levegőt, hanem hogy kibírnak olyan nyomást, ami állítólag kibírhatatlan és elvesznek olyan sötétségben, ami sokak számára elképzelhetetlen. Szerintem ez semmihez sem fogható élmény(?).
Utolsó kommentek