Múlt szombaton indokolatlanul korán indultunk Alízzal - tízéves spánielemmel - reggeli sétára. Az meg végképp indokolatlan volt, hogy átgyalogoljunk Budára a Városmajorba. De megtettük. És a park legkietlenebb és legtávolabbi végében egy kutya agility pályához értünk. Látszott, hogy régóta nem jár arra senki, mert a fű magasra megnőtt. Elhagyott hely volt, mégsem szomorú, inkább olyan mennyeinek éreztem akkor a kora reggeli fényben. Mintha a hely, az eszközök megőrizték volna a kutyák és gazdáik energiáját. A látvány libabőrözést és egész testemet elárasztó jóérzést okozott. Egy bizonyos illatot, emlékképeket és azt az őszinte boldogságot idézte fel bennem, amit csak gyermekkorunkban érzünk, amikor még nem tudjuk, hogy EZ a boldogság. Valahogy úgy, ahogy a Lecsó c. rajzfilmben lényegül át Anton, az ételkritikus egy pillanatra az első falat után.

>> a poszt folytatódik