Megrázó kiállítást hozott össze a moszkvai Multimédia Művészeti Múzeum és a bécsi Kunsthalle (Műcsarnok) huszonöt évvel a csernobili erőműben történt nukleáris katasztrófa után. A katasztrófa idején szétszóródott plutónium felezési ideje 30 év. Csernobil és 30 kilométeres körzete, még 300 évig lakhatatlan terület lesz. Sokan emlékezhetünk még az eseményekre, illetve arra az elhallgatásra, titkolózásra, ami az egész ügyet körülvette. A Szovjetunióban az ügyet a szokásos módol elhallgatni próbálták, glasznoszty ide, vagy oda, a május 1-jei felvonulást és ünnepet annak rendje és módja szerint megtartották. Később, a külföldi hírszolgáltatás rákényszerítette a hatóságokat, hogy beszéljen, közölje az emberekkel mi történt.

Az áldozatok pontos számát a mai napig nehéz megállapítani, az erőmű egykori dolgozói, illetve a katasztrófa utáni vizsgálatokat végzők egy részét messzire telepítették (értsd északra, illetve Szibériába). Egészségi állapotuk, illetve haláluk oka minél kevésbé legyen feltűnően összefüggésbe hozható a katasztrófával. Kisebbnek tűnjön a baj.

A kiállítás az élet hiányát dokumentálja, azt az ürességet, amit a menekülők maguk mögött hagytak, elhagyott tárgyak, kietlen földek és betonházak. Szergej Sesztakov moszkvai fotós 2010-ben bejutott a milicija által őrzött területre. Megrázó élményét kamerája segítségével osztja meg velünk. A kiállítás címét egy óvodában felejtett könyv címe ihlette (Utazás a jövőbe), melynek szerzője a volt KGB-s és gyerekkönyvíró Zoja Voszkreszenszkaja.

Szeretem Bécset és szeretem, hogy a játékos pop art mellet (Mause am MUMOK kiállítás) szembesülhetek a tragikus kövektezményekkel, amik nem hagyták érintetlenül a világot, de leginkább Európát. Szeretem, hogy van, aki a milicija által őrzött zónából megmutatja azt, amit nem láthatunk, és amit még Gorbacsov gépezete is megpróbált eltussolni. És azt is szeretem, hogy mindezt láthatjuk egyenesen Moszkvából, igaz Bécsben.