Nehezen jövök ki abból a flashből, amit a múlt héten Natalia Avszeenko és többi szenzációs (sport)társa okozott számomra. Azzal, hogy veszik a bátorságot és egy nagy levegőt, és alámerülnek az ismeretlenbe, úgy 100-125 méter mélyre a vízfelszíntől. Oda, ahol nincs fény, nincs hang - légy se rebben -, ahol egyedül vannak számomra elképzelhetetlen magányukban. Ahol átlényegülnek, eggyé olvadnak az őket körülvevő közeggel. Kicsit megszűnnek létezni. Azóta úgy nézem az utcán velem szembejövőket, hogy vagyunk mi (én és a szembejövők) és vannak ők: a szabad emberek, akik idejük nagy részét víz mellett, vagy talán éppen vízben töltik és úgy úsznak, mintha delfinek lennének. Ők mások.

>> a poszt folytatódik