Félig oroszként személyes barátság fűz a volt Szovjetunióhoz. Számomra ez nem egy politikai állásfoglalást jelent, sőt engem is taszított államfőink szenvedélyes csókjainak látványa a tévében… Az én kapcsolatom sokkal közvetlenebb volt. Nekem ez a barátság szeretetet, elfogadást és egy sor érdekes használati tárgyat jelentett.  

A mi háztartásunk tele volt orosz gyártmányú készülékekkel, kütyükkel. Nemcsak a Rakéta porszívóra gondolok, ami mind hangerőben, mind szívóerőben lepipálta magyar kollégáját, vagy a Minsk típusú hűtőszekrényre, ami ugyan nagyobb, de strapabíróbb is a Lehel-nél, hanem azokra a nagyszerű dolgokra, amiket egyenesen a Szovjetunióból kaptunk. Például a hókorcsolyára. Telente a méretre állítható, cipőre erősíthető „láthatatlan” fémtalpakon siklottunk a Tabánban, minden „hétköznapi” szánkózó és síelő kíváncsi tekintetét magunkra vonva. Rendre megállítottak minket, hitetlenkedtek, de voltak, akik még el is kérték, hogy kipróbálhassák a varázstalpakat. 

A pedálos kisautó nem volt ugyanekkora kuriózum, de legalábbis a mi belvárosi többszáz lakásos háztömbünk összes gyermeke sorban állt, hogy tehessen vele pár kört az udvaron. A mámort csak Zé fokozta, az első emeleti dándog (Zé volt a neve neki), aki a kiskocsiban ülve még hatalmasabbnak tűnt, ahogy fölülről nézett le a Moszkvics éppen soros sofőrjére.

  

A szomszédban rendre összegyűltünk gyerekek, hogy diavetítőn megnézzük Winnetou kalandjait, de az igazi eseményt mégis az jelentette, ha apu beüzemelte a szuper nyolcas orosz vetítő gépet, és kedvünkre válogathattunk a No megállj csak! (Ну заяц, погоди!) számos epizódja közül. Egy idő után természetesen nem maradt egyetlen ismeretlen rész sem, mégis újra és újra élményszámba ment, hogy ki emlékszik a helyenként felírt orosz szöveg jelentésére. Illetve, hogy ki, minek fordítja azt a pár szót, amit elolvasni sem tudtunk. 

Égető pákánk is csak nekünk volt, de azt nem is tudta bárki használni. Csak az a gyerek, akinek volt minimális kézügyessége, és akinek a szülei megengedték, hogy elektromos berendezéssel játszódjon. A pákát ugyanis áramba kellett dugni, az felforrósodott és fára lehetett vele égetéses technikával rajzolni.

Tulajdonképpen egy korai play station az az interaktív játék, amit a televízióhoz csatlakoztatva egyedül, vagy ketten lehetett használni úgy, hogy a monitoron egy pingpong labda pattogott, amit egy tekerhető gombbal irányított pálcikaütővel lehetett visszaadni. Úgy emlékszem, ha elég hirtelen tekerte meg az ember a gombot, akkor még csavarni is lehetett a labdát! Vagy legalábbis nekünk úgy tűnt.

Volt még elektromos vízforralónk és cipőtágítónk(!), pici tévénk a konyhában és rengeteg hanglemezünk is, amit a Szovjetunióban pár kopejkáért lehetett beszerezni.

Egy barátság nem mindig könnyű. Vannak időszakok, amikor nehézségekkel találjuk szembe magunkat. Például, ha áldozatot kell hoznunk, alkalmazkodnunk kell és közben lemondanunk saját igényeinkről. Ilyenkor hajlamosak vagyunk megfeledkezni a kapcsolat pozitív oldaláról. Aztán ha véget ér a dolog, egy darabig még dúlunk-fúlunk, majd egy bizonyos idő elteltével – jobb esetben – újra képessé válunk látni azt, hogy mit nyújtott nekünk a régi barátság. De az is előfordulhat, hogy soha többé nem sikerül mosollyal gondolni a másikra. Azt már megtanultam, hogy ugyanazokat a tényeket sokféleképpen lehet olvasni, értelmezni, értékelni. Szóval nem célom, hogy bárkit is meggyőzzek arról, hogy a szovjet-magyar barátság egy szép, gyümölcsöző kapcsolat volt. Épp csak felidéztem egy pár olyan emléket, ami legalábbis az én arcomra mosolyt csal, ha erre a régen megszakadt viszonyra gondolok.