1930-ban Tádzsikisztánban a fiatal Igor Moiszejev tiszteletére előadtak egy helyi táncot, ami olyan nagy hatással volt a moszkvai Bolsoj Tyeatr fiatal balett-művészére, hogy rögtön eldöntötte a néptáncoknak szenteli életét. Pár évre rá megalapította társulatát a „Szovjetunió Néptáncegyüttesét” amely gyorsan világhírnévre tett szert, a Szovjetunió névjegykártyájává válva, amely „formájában nemzetközi, de tartalmában szovjet”. A most 75 éves társulat a hétvégén Budapesten lép fel.

Szögezzük le gyorsan, a társulat már rég nem szovjet a tartalmában, ha egyáltalán valaha az volt. A nemzetköziség mellett ma leginkább a profizmus dominál, ami érthető, hiszen Moiszejev nem csak egy társulatot alapított, de az utánpótlásról is gondoskodott. Ez egyébként komoly bölcsességre és tanúbizonyságra utal, hiszen a 101 éves kort megélő 2007-ben elhunyt Moiszejev idős koráig aktív maradt a társulatban, jó pár generáció táncos átment a keze alatt. A különleges képzésnek köszönhetően a táncosok kőkemény tánc, balett, akrobatika és elméleti alapokkal érkeznek a társulatba.

Ennek a profizmusnak pedig megvannak a maga előnyei és hátrányai is. Előny, hogy a táncosok lélegzetelállító show-t produkáltak, két óra alatt legalább tizenöt nép táncait bemutatva, az első lépéstől az utolsó meghajlásig tökéletesen megkomponálva és precízen végrehajtva, két részben, külön a poszt-szovjet (úgy, mint csuvas, ukrán, kozák) és a külföldi (mexikói, görög, spanyol) népek táncait előadva. A táncosok képességeit nehéz eleget dicsérni, látszólag bármit el tudnak táncolni, amit kérnek tőlük és alighanem a turné minden állomásán az adott ország néptáncát adják elő ráadás gyanánt (a közönség pedig őrjöng a gyönyörűségtől).

Mindemellett azonban elveszik valami a néptáncból akkor, ha a természetes élőhelye helyett modern sportcsarnokban adják elő őket ezrek előtt. Mert a sokszínűséget és a játékosságot át lehet adni egy ilyen helyen, de a tánc sava-borsából valami hiányzik, még ha egy lendülettel hatot is tud fordulni egy lábon a szólista, (számoltam). És ez a valami, – amit az olyan patetikus szavaktól való viszolygásom, mint az „őszinte” vagy „igaz” miatt inkább meghagyok így nevezetlenül – ott van bármely vidéki kisvárosban, például a dagesztáni Bujnakszkban, még ha drága és fényes kosztümök és dolby surround hiányoznak is.

Ettől az álértelmiségi nyavalygás ellenére a Moiszejev társulat előadását érdemes megnézni, akinek van jegyekkel seftelő közeli ismerőse mindenképpen használja ki az alkalmat és menjen el vasárnap este a Sportarénába.