Oroszok

Egy barátom szerint a történelmet nem az évszámok és csaták kordinátájában, hanem családregény formájában kellene tanítani a lányoknak. Ők általában a szerelmi szálakra és egyéni sorsokra kiváncsibbak és szerinte így sokkal jobban megjegyeznék a világ történéseit. Nem rossz gondolat. Ami engem illet, legalábbis igaza van. II. Miklós, utolsó orosz cár és családja története - ami szól háborúkról, forradalomról, bel- és külpolitikáról és általában Oroszországról - elvarázsol, tragédiája fogva tart akárhányszor a témához nyúlok.

Egy saját autó tulajdonosának lenni még a brezsnyevi időkben is nagy kiváltságnak számított a Szovjetunióban, nemhogy az '50-es években. Közlekedni viszont muszáj volt, ezért aztán fontos szerepet játszottak a társadalom életében a motorkerékpárok. Nagyapám is egy Izs Planyetán töltötte a '70-es évek java részét, meg még a '80-asakból is egy keveset és (ahogy az szokás) a mai napig nosztalgiázva gondol vissza hű járgányára. Az alábbi galéria az ötvenes-hatvanas évek idilli világába kalauzol minket, ahol a Szovjetunió boldog elvtársai élik amúgy is vidám életüket, melyet még felhőtlenebbé tesz motorjuk. De emelkedjünk felül a propagandán és merüljünk el pár percre az Izsek, Urálok és Vjatkák világában.

Te ültél már szovjet motoron?

Azok számára, akik azt is nehezen viselik, hogy egy köztér Moszkva nevét viselje, valószínűleg teljességgel érthetetlen, hogy nevezhettek el valamit Sztálingrád tiszteletére, vagy ha már így is nevezték el, hát miért nem nevezték át. Ráadásul mindezt Franciaországban.

Az itthon is népélelmezési cikknek számító párizsinak szerte a világon vannak rokonai, természetesen kisebb-nagyobb eltérésekkel: ilyenek a német Lyoner/Fleischwurst (a francia cervelas mintájára), a Pariser a sógoréknál, az olasz mortadella, az amerikai bologna sausage (baloney) és a szovjet-orosz "doktorkolbász" (докторская колбаса). Vizsgáljuk hát meg a párizsikultúra keleti szegmensét!

A magyar párizsi, sokak elképzelésével ellentétben nem a szocializmus terméke, hanem valójában - nevének megfelelően - a franciák "ajándéka" volt még a századelőn, s meglehetősen elit hidegkonyhai készítménynek számított: bikahús pépesítésével és főzésével készítették, domináns ízét a máig is kötelezőnek számító összetevő, a fehérbors adta. A sertéshús olcsóbbá válásával a hatvanas években megindul nagyipari gyártása (s ezzel együtt némi minőségromlás is), így avanzsálva népélelmezési cikké a korábbi ínyencség.