Oroszok

Az utóbbi években az állatmentésen kívül semmi nem tudott annyira lázbahozni, mint a freediving, azaz szabadtüdős merülés. Véletlenül csöpögtettem - ahogy anyukám mondja, a csöppentem helyett - a témába, miközben az interneten szörfözgettem. Most már napok óta videókat nézek és cikkeket, fórumokat olvasok olyan emberekről, akik azt veszik a fejükbe, hogy felhőkarcolónyi magasságokba, pontosabban mélységekbe buknak alá egyetlen levegővétellel. És ez nem pusztán annyi, hogy sokára - úgy nyolc perc múlva - vesznek újra levegőt, hanem hogy kibírnak olyan nyomást, ami állítólag kibírhatatlan és elvesznek olyan sötétségben, ami sokak számára elképzelhetetlen. Szerintem ez semmihez sem fogható élmény(?).

Rozmárok - így hívják azokat, akik a befagyott tavak, tengerek, folyók jegébe nagyobbacska léket vágnak és abban úsznak. Amikor először láttam őket gyerekkoromban Moszkvában, nagyon megijedtem, azt hittem, hogy kárt akarnak okozni maguknak. Aztán elmagyarázták, hogy ez nagyon egészséges, a -2 és +2 fok közötti hőmérsékletű vízben felfrissül az ember. Csak az első pár pillanat kellemetlen, amikor úgy érzed megáll a szíved, meg nem kapsz levegőt, de aztán ez az érzés elmúlik és melegség jár át. De te azért inkább kösd szorosabbra az usankát, fiam. Azóta sem próbáltam ki, de továbbra is borzalommal vegyes tisztelettel nézem őket.

Emlékszem arra az időre, amikor még csak MTV1 és MTV2-es tévécsatornák léteztek. Hétfőnként nem volt adás, a többi napon pedig - a hétvégét leszámítva - délben több órás ebédszünet volt az egyes adón, a kettesen viszont ab start délután kezdődött a sugárzás. Én még gyerek voltam, úgyhogy az, hogy késő estig a tv előtt üljek több mint ritkaságszámba ment. Kivételes esetben fordulhatott csak elő. Például - és lehet, hogy tulajdonképpen ez volt az egyetlen kivételes eset - amikor a Jégtánc és Műkorcsolya Világbajnokságot közvetítették élőben. Olyankor anyuval boldogan néztük a gyönyörű ruhákban könnyeden sikló, kecses sportolókat. Ő vasalt s közben engem a tévé előtt felejtett. Az egyéni kategóriában induló nők rendre mind elestek (kivéve az endékás Katerina Witt-et), a férfiak többnyire nem, de náluk is biztosak csak az oroszokban lehettünk. A páros műkorcsolya élvezhetetlen volt számomra, mert túlzottan kimerített az izgalom, hogy vajon sikerül-e egyszerre földet érni és talpon maradni mindkét korcsolyázónak.

Amikor Moszkvai éveim után decemberben Budapestre érkeztem, kigombolt dzsekivel mentem haza a reptérről a 'fullasztó' melegben. Az volt az egyik leghidegebb év Magyarországon, hóval, szénszünettel az iskolákban. Az ember könnyedén alkalmazkodik a klimatikus viszonyokhoz, ma már én is vacogok, ha nulla alá esik a hőmérő. Moszkvában ezt így hívják: forr a tea. Nulla fokban ugyanis olvad a hó, ezért a nulla körüli nagymelegben a tea is felforr. A minusz harmincat azért Moszkvában is megéreztük, nem kellett iskolába menni. Boldogan csúszkáltunk a hidegtől porhanyóssá vált hóban, igaz rövidebb ideig mint általában, és a könnyezés is fájt: ráfagyott az arcomra. Később, egyetemistaként, kifejezetten üdítő volt a hajnalba hajló lumpolások után a friss, arcot pirító hidegben pirozsokot majszolva józanodni. A hideg ugyanis fájó józanságot kölcsönöz, amit csakis módszeres és kitartó, alapos vodkázással lehet enyhíteni, vagy a csontvelőig átforrósító venyigéző fürdőzéssel az orosz bányában (fürdőben). Tudták ezt a szocialista jóllét-felelősök is, az egységáron szolgáltatott távfűtés pazar meleget sugárzott az otthonokban, talán hogy a vacogó nép hazatérve hálát adjon a rendszernek. Mindenesetre korán megtudtam, hogy minden viszonylagos, van ennél hidegebb,

a gyémántok földjén.