Oroszok

Pjotr Iljics Csajkovszkij leghíresebb, legtöbbet játszott balettműve a Diótörő. 1892 decemberében mutatták be, nem egészen egy évvel a zeneszerző halála előtt. Két tévedés szokott szerepelni a zenetörténeti lexikonokban a művel kapcsolatban: egyrészt Hoffmann meséjének francia átiratát nem az ifjabb, a kaméliáshölgyes Dumas, hanem az "igazi", a háromtestőrös Dumas készítette el, másrészt nem a híres Petipa volt az első koreográfus, hanem a kevésbé híres, ám tehetséges Lev Ivanov. Petipa egyébként így is jelentősen hozzájárult a mű megszületéséhez, ugyanis az ő döntése volt, hogy az eredeti Hoffmann-mese helyett annak francia változata legyen a kiindulási pont, és ő írta át balettjelenetekre, szinte taktusra meghatározta Pjotr Iljicsnek, hogy mikor milyen zenének kell szólni. Csajkovszkijt nem véletlenül hívják a megrendelt zenék királyának, a gúzsba kötve alkotás helyzete hozta ki belőle a legjobbat. Petipa azért döntött úgy, hogy ezúttal nem hagy sok szabadságot a zeneszerzőnek, mert még emlékezett arra, hogy buktak csúfosan a Hattyúk tavával (ami csak a bemutató után másfél évtizeddel, ismét Lev Ivanov újragondolt változatában lett sikeres).

ÍÍ raz, íí dva, pliii-é... Állj! Melyik lábad az?! Mutasd melyik lábad a jobb? Melyik a bal?! -- penderített ki a terem közepére Krokogyil (én csak így hívtam) -- Itt álsz, amíg nem tanulod meg! -- megszeppenve néztem a rúdnál a lányokat, hogy mikor van a jobb és mikor a bal. Valóban nem tudtam, bizonytalanságomban a mellettem álló lábát lestem. Katyvasz volt a fejemben: jobb-bal, levij-pravij... Mindenesetre akkor, ott szilárdan belémvésődött, és egyszerre bizsergető és zsibbadó érzés van a jobboldalamban ilyenkor. A rend szigorú volt: rengeteg rúdgyakorlat, folyamatos koncentrálás, bár szorongtam tőle, hiszen nem volt jó érzés, ha például vasalóhoz hasonlították az ember lábemelését, mégis szerettem és vonzott a balett. Zongorakíséret, varázslatos szavak, és kinyújtott test. Kislányom balettóráin ma felváltva gyakorlatoznak, és sokat játszanak, csak egy gombnyomás a távirányítón: máris kapcsol az ipod Csajkovszkiról Bee Gees-re.

Szeretjük megnézni a Hattyúk tavát a Kirov Balett előadásában, igazi gyöngyszeme a cári Petipa-tradíció szovjet export-termékeinek. Csajkovszkij zenéjét pedig hetente lejátszuk. Egy szép napon jött a meglepetés:

Szeptember 7-én 200 éves a borogyinói csata, a napóleoni és a tizenkilencedik századi háborúk egyik legvéresebb ütközete. Az évforduló meglehetősen jó alkalom arra, hogy az orosz patriotizmus kedvére tobzódjon, lesz élő egyenes adásban közvetített csatarekonstrukció, korhű jelmezben vonulás, történészek minden apró részletre kitérő előadásözöne, Lermontov-szavalás, Tolsztoj-felolvasás, Háború és béke filmmaraton, Kutuzov-hasonmás verseny, és vélhetőleg őfelsége Nyikita Mihalkov sem fog tétlenkedni, ahogy az ilyenkor elvárható. Természetesen a blogunk is készül majd a jeles napon meglepetéssel.

Az ünnepségsorozat nyitányaként - nahát, nahát - egy nyitányról írok.