Pjotr Iljics Csajkovszkij leghíresebb, legtöbbet játszott balettműve a Diótörő. 1892 decemberében mutatták be, nem egészen egy évvel a zeneszerző halála előtt.  Két tévedés szokott szerepelni a zenetörténeti lexikonokban a művel kapcsolatban: egyrészt Hoffmann meséjének francia átiratát nem az ifjabb, a kaméliáshölgyes Dumas, hanem az "igazi", a háromtestőrös Dumas készítette el, másrészt nem a híres Petipa volt az első koreográfus, hanem a kevésbé híres, ám tehetséges Lev Ivanov. Petipa egyébként így is jelentősen hozzájárult a mű megszületéséhez, ugyanis az ő döntése volt, hogy az eredeti Hoffmann-mese helyett annak francia változata legyen a kiindulási pont, és ő írta át balettjelenetekre, szinte taktusra meghatározta Pjotr Iljicsnek, hogy mikor milyen zenének kell szólni. Csajkovszkijt nem véletlenül hívják a megrendelt zenék királyának, a gúzsba kötve alkotás helyzete hozta ki belőle a legjobbat. Petipa azért döntött úgy, hogy ezúttal nem hagy sok szabadságot a zeneszerzőnek, mert még emlékezett arra, hogy buktak csúfosan a Hattyúk tavával (ami csak a bemutató után másfél évtizeddel, ismét Lev Ivanov újragondolt változatában lett sikeres).

Csajkovszkijnak nem tetszett sem az ötlet, sem a darab, a saját zenéjétől sem volt oda. Odavolt a német kultúráért, ezért is sajnálta, hogy nem az eredeti, erős Hoffmann-sztorit dolgozzák fel, hanem ezt a fura, negédes francia mesét. Egyébként sem volt hangulata a vidám dolgokhoz, éppen akkor halt meg legkedvesebb húga, Alekszandra. Így aztán nem meglepőő módon az akkori balettvilág a Diótörő zenéjét nem is szerette, túl komor, túl bonyolult volt nekik. Szerencsére a nézők imádták.

Az első előadás szereplői, 1892

A darab világhírűvé válásához az kellett, hogy az orosz balett körbevigye az előadást a világon. 1934-ben Vaszilij Vajnonen készített új koreográfiát a zenéhez, és ebből tanultak olyan koreográfusok, mint Nurejev, aki Angliában és Barisnyikov, aki Amerikában állította színre a darabot. És a máig játszott 1966-os szovjet változatot készítő Jurij Grigorovics is Vajnonen megoldásait vette alapul.

Részlet a Grigorovics-féle változatból

A Bolsoj Diótöröje egy intézmény: csak a legnagyobb táncosok szerepelhetnek benne a legkisebb szerepekben is, öldöklő harc folyik azért, hogy bekerülhessen valaki. Ennek ellenére a darab utolsó jelenete, a befejező gesztus, így a teljes értelmezés a főszereplő táncosnőre van bízva. Az egész darabon át a kislány végig a hercegre vágyik, őt kergeti, de folyton kicsúszik a kezéből, a végén pedig egy diótörő-bábút talál a helyén az álmából ébredő lány. Az aktuális balettos pedig eldöntheti, hogy átöleli vagy eltaszítja magától a babát. A legendás Nagyezsda Pavlova mindig a darab közben döntötte el, hogy mi lesz a végén, a többiek ott szurkoltak.

No de hogy is hívják a kislányt? Mindenhol máshogyan. Az erdeti Hoffmann-írásban Marianna, azaz Marie volt, a gonoszkodó tesó pedig Fritz. A Marie nem volt elég németes Dumas számára így Clara lett (ami az erdetiben Marie babájának neve volt), az angol előadásokban most is így hívják. Az orosz verzió ehhez képest az első világháború közeledtével, az 1910-es évek elején a jóságos kislányból Mását faragott, a gonosz tesót meghagyta Fritznek. A magyar változat Marikáját-Misijét még nem tudta senki elmagyarázni nekem.

A Bolsoj 2010-es Diótörője