Oroszok

Hetven évvel ezelőtt, 1943. február 2-án ért véget a 200 napos sztálingrádi csata a szovjetek győzelmével. A városi és városkörnyéki harcokban összesen kétmillió ember esett el; a világtörténelem legvéresebb csatája eredményeként megfordult a 2. világháború menete, de még több mint két év kellett a békéig.

A fenti fotót Emmanuil Evzerihin, a híres szovjet haditudósító és fotóművész készítette, 1942. augusztus 23-án, a város teljes szétbombázása után. A háttérben a város pályaudvara ég, a kép előterében pedig a furcsa szökőkút maradványait láthatjuk. Három kisfiú és három kislány körtáncot járnak egy krokodil körül, mindezt varangyosbékák nézik tátott szájjal. A kép attól lett híres, hogy a gyermeki ártatlanság, a játékosság, a művészet és a háború kegyetlenségének ellentmondását kevésbé szokványosan, mégis mindenki számára átélhetően tudta megragadni. A sztálingrádi csata menetét ismerő nézőben felmerülhet, hogy talán az is közrejátszik ennek a képnek a szimbolikussá válásában, hogy a veszélyes fenevad közrefogása rímel arra, ahogyan a szovjet csapatok bekerítették Paulus katonáit.

Általános iskolai orosztanárnőm, Berkesi Jutka néni forradalmi szemléletű pedagógus volt. Az orosz főnévragozási táblázatot sem kellett bebifláznunk úgy mint másoknak, hanem nekünk használnunk kellett azt, és beszélgetés közben kötelező volt puskázni a falra kifüggesztett hatalmas tábláról. Így gyakoroltuk- és tanultuk meg észrevétlenül az orosz főnév-ragozást. Azok közé a kevés orosztanárok közé tartozott ő, akik szépen beszélték a nyelvet. Alacsony, vörös hajú, telt asszony volt. Egyszer azzal jött be az órára, hogy az őszi nyelvi bemutatóra egy mesével készülünk, amit beöltözve fogunk előadni az iskola színpadán. Ne féljünk, a szöveg fülbemászó, mint egy dal. Ritmusos, még ha nem is értjük a szavakat, akkor is tudjuk majd énekelni úgy, mint egy dalt. A mese címe, a Telefon, írója pedig egy bizonyos Csukovszkij bácsi, aki egy csudapofa. Én egy gidát játszottam benne, egymondatos szövegem volt, de őszintén mondom, hogy a mai napig kívülről tudom az egészet. Elejétől a végéig. Mert a mese bűbájos - állatok fordulnak kéréseikkel a mesemondóhoz -, a szavak egyszerűek, a mondatok rövidek és a dallam valóban fülbemászó. Utánanéztem az interneten Csukovszkij bácsinak…

1970-ben Viktor Popov vezetésével megkezdte működését a Nagy Gyermekkórus (természetesen az állami tévé és rádió égisze alatt). Hamar kiderült, hogy a koncepció nagyszerű: a gyerekeket könnyű fegyelmezni, pénzt nem kérnek, nem akarnak disszidálni a külföldi utakon. Viszont ahhoz, hogy szeressék is a nézők a gyerekek éneklését, kellenek szólisták is, csillagok. És már 1972-ben rá is találtak az első nagy kedvencre. Szerjozsa Paramonovot a nagymamája cipelte el a felvételi meghallgatásra. A nem túl jó hangú, betegeskedő, kissé beszédhibás (selypített) tízéves fiúcska hamar kitűnt - a bátorságával. Amíg a többieknek nem nagyon akaródzott kiállni mások elé egyedül énekelni, Szerjozsa nem sokat tétovázott. És az is világossá vált, hogy meg tudja jeleníteni és át tudja adni a dalok érzelmi töltetét. Igazi sztáralkat volt, ki is kiáltották az orosz Robertino Lorettinek.