Oroszok

A hétvégén összeült a politológusok 6. Összoroszországi Kongresszusa ahol külön szekciót szenteltek az ellenségképek alkalmazásának az orosz politikában. De kiktől kell félni manapság Oroszországban?

Azt, hogy a negatív kampány hatékony tud lenni Jelcin óta mindenki tudja Oroszországban. A '96-os elnökválasztás kampánya során három-négy hónap alatt 5-ről 50%-ra növelték Jelcin népszerűségét azzal, hogy a történelem egyik leghatékonyabb "fekete PR" kampányát bemutatva az ország és a demokrácia ellenségeinek állították be a kommunistákat. A bevált formulát azóta is többször alkalmazták sikerrel: 2000-ben Putyin ellenségei a csecsenek, 2004-ben az oligarchák, 2008-ban Medvegyevé a válság voltak. Tiszta sor, a változatosság mint tudjuk gyönyörködtet.

Mai vendégposztunkat Tóth-Czifra András, politológus, politikai tanácsadó jegyzi. András nagyszerű elemzéseket és kommentárokat ír Oroszországról No Yardstick című blogján, és a Twitteren. Az alábbi cikk átfogó politikai helyzetelemzést nyújt:

"Az orosz politika iránt érdeklődők mögött (és előtt) izgalmas hónapok állnak. A legérdekesebb a jelenlegi helyzetben az, hogy Oroszországban egyértelműen változik valami. Vagy talán már meg is változott. És hogy ez a változás meddig tart és milyen irányba mutat, azt mindenki csak találgatja. Az viszont biztos, hogy fordulópontjához érkezett az orosz politika, ezért érdemes áttekinteni a helyzetet.

Lejárt a társadalmi szerződés

Vlagyimir Putyin több mint tizenkét éves uralma két alapkőre épült. Az egyik ezek közül a gazdasági növekedés szinte már közhelyszámba menő megugrása, amely ugyan Borisz Jelcin regnálásának utolsó éve alatt kezdődött el, mégis Putyin nevéhez köti az orosz társadalom, az ő ideológiájává vált. A régi-új elnök ciklusai alatt az orosz GDP vásárlóerő-paritáson 72%-kal nőtt, a szegénységben élők száma megfeleződött, és beköszöntött a zavaros 90-es évek után az oroszok által annyira áhított stabilitás. A putyini társadalmi szerződés egyszerű volt: a stabilan növekvő jólét fejében az orosz állampolgárok szemet hunytak az állami vaskéz visszatérése fölött a gazdaságban és a politikában, sőt, a legtöbb intézkedéssel talán egyet is értett az erős központi hatalomhoz szokott orosz lakosság. Ezzel a többségnek egyébként valószínűleg jelenleg sem lenne baja. A baj e téren ott alakult ki, hogy a végletekig központosított rendszerből Putyin a stabilitás érdekében szükségszerűen kiiktatott minden rugalmasságot, visszacsatolási, illetve változtatási lehetőséget. Az ország 83 régióját központilag kinevezett kormányzók, a lakosságtól elszakadt, korrupt kiskirályok irányítják, akik sokszor valóban úgy tűnik, személyes tulajdonuknak tekintik az általuk irányított területet. Ha egy ilyen rendszer a változás igényével szembesül, ahogyan az energiahordozók exportjától függő Oroszország a gazdasági világválság alatt, az villámgyorsan elkezdi alulról rohasztani a fundamentumokat. Nem véletlen, hogy már a tavalyi tüntetések előtt is fel-fellángolt néha vidéken a szociális elégedetlenség.