Oroszok

Mai vendégposztunkat Tóth-Czifra András, politológus, politikai tanácsadó jegyzi. András nagyszerű elemzéseket és kommentárokat ír Oroszországról No Yardstick című blogján, és a Twitteren.  Az alábbi cikk átfogó politikai helyzetelemzést nyújt:

"Az orosz politika iránt érdeklődők mögött (és előtt) izgalmas hónapok állnak. A legérdekesebb a jelenlegi helyzetben az, hogy Oroszországban egyértelműen változik valami. Vagy talán már meg is változott. És hogy ez a változás meddig tart és milyen irányba mutat, azt mindenki csak találgatja. Az viszont biztos, hogy fordulópontjához érkezett az orosz politika, ezért érdemes áttekinteni a helyzetet.

Lejárt a társadalmi szerződés

Vlagyimir Putyin több mint tizenkét éves uralma két alapkőre épült. Az egyik ezek közül a gazdasági növekedés szinte már közhelyszámba menő megugrása, amely ugyan Borisz Jelcin regnálásának utolsó éve alatt kezdődött el, mégis Putyin nevéhez köti az orosz társadalom, az ő ideológiájává vált. A régi-új elnök ciklusai alatt az orosz GDP vásárlóerő-paritáson 72%-kal nőtt, a szegénységben élők száma megfeleződött, és beköszöntött a zavaros 90-es évek után az oroszok által annyira áhított stabilitás. A putyini társadalmi szerződés egyszerű volt: a stabilan növekvő jólét fejében az orosz állampolgárok szemet hunytak az állami vaskéz visszatérése fölött a gazdaságban és a politikában, sőt, a legtöbb intézkedéssel talán egyet is értett az erős központi hatalomhoz szokott orosz lakosság. Ezzel a többségnek egyébként valószínűleg jelenleg sem lenne baja. A baj e téren ott alakult ki, hogy a végletekig központosított rendszerből Putyin a stabilitás érdekében szükségszerűen kiiktatott minden rugalmasságot, visszacsatolási, illetve változtatási lehetőséget. Az ország 83 régióját központilag kinevezett kormányzók, a lakosságtól elszakadt, korrupt kiskirályok irányítják, akik sokszor valóban úgy tűnik, személyes tulajdonuknak tekintik az általuk irányított területet. Ha egy ilyen rendszer a változás igényével szembesül, ahogyan az energiahordozók exportjától függő Oroszország a gazdasági világválság alatt, az villámgyorsan elkezdi alulról rohasztani a fundamentumokat. Nem véletlen, hogy már a tavalyi tüntetések előtt is fel-fellángolt néha vidéken a szociális elégedetlenség.

Ekkor még azonban Putyin azt hihette, néhány vagány fellépés – pl. mikor a tévékamerák előtt regulázta meg Oleg Gyeripaszka alumíniummágnást egy üzem bezárása miatt – elég lesz a helyzet rendezéséhez. És valóban: Vlagyimir Vlagyimirovics személye sok orosz számára továbbra is az erős Oroszországot jelenti. Nem véletlen, hogy az orosz választók inkább Putyin pártját, a helyi bárókkal azonosított Egyesült Oroszországot büntették a tavalyi Duma-választáson – komoly, becslések szerint a szavazatok 5-7%-át érintő csalások kellettek a többség megszerzéséhez – az elnökválasztást pedig Putyin valószínűleg simán behúzta volna akkor is, ha egyes csecsen választók nem szavaznak le egymás után négy útlevéllel. Putyinnak ugyanis továbbra sincsen erős ellenfele az ellenzéki oldalon. A 90-es évekből ott ragadt ellenzéki figurák – Vlagyimir Rizskov, Grigorij Javlinszkij, és a többiek – népszerűsége Moszkva határain kívül megszűnik, a „szalonellenzéki” jelöltekről, pl. a szoborpark-szökevény Gennagyij Zjuganovról, vagy az orvosi eset Vlagyimir Zsirinovszkijról jobb nem is beszélni, a fővárosban tüntető „új ellenzék” pedig csak abban egységes, hogy változást szeretne. Sem a korrupcióellenes titán, a nacionalizmussal is kacérkodó Alekszej Navalnyij, sem az új harcias baloldalt megtestesítő Szergej Udalcov nem képes arra, hogy e tömeg egy töredékénél többet egyesítsen. A változás igénye mindazonáltal megvan, és pont ez a bizonytalanság az, ami talán a legnagyobb félelmet keltheti a harmadik ciklusát megkezdő Putyinban.

A klánok támadása

A miniszterelnök hatalmának ugyanis van még egy bázisa, amely rövidtávon talán még az elsőnél is fontosabb: a fragmentált orosz politikai elit csoportjai közti egyensúly. Valószínűleg nem mondok újdonságot azzal, hogy Putyin hatalomra kerülése után egy újfajta oligarcha-réteg alakult ki, amely két körből fakadt: Putyin szentpétervári ismerőseiből, valamint a KGB-s háttérrel rendelkező ún. szilovikokból. 2000-2008 között e potentátok fokozatosan átvették az ellenőrzést Oroszország fejőstehenei, a nagy állami energiavállalatok felett, és ellenőrzésük alá hajtották a belügyet is. Persze ahol pénz és hatalom van, ott előbb-utóbb veszekedés is kialakul, ezért Putyinnak egy kártyavár-építő ügyességével kellett elrendeznie az orosz eliten belül kialakult klánokat úgy, hogy egyik se kerekedhessen tartósan a másik fölé.

A többé-kevésbé semlegesnek számító, de mindenképpen a második vonalból előhúzott Dmitrij Medvegyev utódlásával ez a rendszer persze felkavarodott. A szilovikok jelentősen meggyengültek: egyrészt az utódlást megelőző belharcok gyengítették le őket, másrészt viszont a gazdasági válság begyűrűzésével, az energiahordozók árának esésével gyorsan kiderült, hogy igény van az orosz gazdaság reformjára. És persze olyan emberekre, akik ezt a kérdést némileg rugalmasabban kezelik, mint az olaj- és gázcsövekbe kétségbeesetten kapaszkodó szilovikok. Kialakult tehát egy olyan civil értelmiségi kör, akik jobb híján Medvegyevhez kezdtek húzni, de sokak szerint igazi irányítójuk Vlagyiszlav Szurkov, a Kreml „szürke eminenciása” volt. Szurkov egyébként az elnöki kabinetfőnök helyettesi pozícióját töltötte be, és ebben a minőségében az orosz pártrendszer és a hivatalos kormányideológia gombjainak nyomogatásával töltötte mindennapjait. A „civilikek” 2008-11 között, kihasználva a kínálkozó helyzetet, gyorsan kiterjesztették befolyásukat a gazdaságirányítás területén, a kormányban ülő szilovikokat kidobatták az állami vállalatok igazgatótanácsából. és előbb-utóbb már alig titkoltan a belügyre fenték a fogukat, amikor újabb fordulat történt.

A civilek tündöklése és bukása

Medvegyev ciklusának egyik legnagyobb gazdaságpolitikai projektje egy monstre privatizáció lett volna, amelynek keretében az orosz állam számos állami nagyvállalat – többek közt a Szberbank, a VTB vagy a Rosznyefty - dobra verésére készült. Első lépésben természetesen az állam megtartotta volna többségi részesedését, de egyértelmű volt, hogy a távlati cél az állami jelenlét minimálisra csökkentése az orosz költségvetés feltöltésének és a befektetői környezet javításának jelszavával. Azonban tavaly ismét elkezdtek magasba szökni az olajárak, az adósságválságban fuldokló európai befektetők pedig csak nem akarták a pénzüket a magas kockázatú Oroszországba vinni. A szilovikok persze meglátták a kínálkozó alkalmat, és informális vezetőjük, a Rosznyeftyet is irányító Igor Szecsin miniszterelnök-helyettes vezetésével elérték, hogy a kormány későbbre halassza a számukra fontos magánosításokat. A világgazdaság amit adott a civilikeknek, azt el is vette.

A civilikek – vagy nevezhetjük őket liberálisoknak, persze kizárólag orosz értelemben – másik látványos bukása a Mihail Prohorov Onexim-főnök és kosárcsapat-tulajdonos nevével fémjelzett politikai projekt széthullása volt. 2011-ben úgy tűnt, a Kreml úgy akarja lekötni a politikailag megerősödött, de egyre frusztráltabb középosztályt, hogy fiatalos, piacpárti pártot gründol föléjük, mielőtt más ragadná meg a kínálkozó lehetőséget. Ehhez – vélhetően Szurkov vezetésével – előhúzták a Kreml egyik zsebpártját, az Igaz Ügy névre hallgató formációt, és a dúsgazdag, playboy Prohorovot, aki az elittel is jó kapcsolatokat ápol, az elnöki székbe ültették. A mágnás nagy elánnal vágott neki a politikának (ilyen felállás sokáig elképzelhetetlen lett volna, gondoljunk csak Mihail Hodorkovszkijra), de tavaly szeptemberben olyan hirtelen penderítették ki a pártból és állították – stílszerűen szólva – az alapvonalon kívülre, hogy abba a sokat látott oligarcha szemei is belekápráztak. Néhány nappal később pedig megszületett a nagy bejelentés: Vlagyimir Putyin 2012-től visszaül az elnöki székbe.

A két látványos kudarc, megtetézve a decemberi Duma-választás után elindult tüntetésekkel elindította a civilikek gyors leértékelődését. Szurkov néhány héttel a választás után, menesztését követően már arról panaszkodhatott, hogy „a stabilizáció felfalja saját gyermekeit” – a rossz nyelvek szerint csak azért nem zuhant lejjebb a miniszterelnök-helyettesi pozíciónál, mert időben emlékeztette Putyint arra, hogy csecsen származásából adódóan ő az egyetlen, aki pórázon tudja tartani a megzabolázott Csecsenföldet. Ezzel párhuzamosan a civilikek egy másik fontos alakja, Alekszej Kudrin pénzügyminiszter – félig-meddig köztudottan az egyetlen kormánytag, aki tegezheti Putyint – sértődötten távozott, miután nyilvánosan összekapott Medvegyevvel. Putyin ugyanis a pozícióra régóta áhítozó Kudrin helyett a politikai hitelességét teljesen elveszített államfőt javasolta miniszterelnöknek. A civilikek vezetőik leértékelődése után látványosan széthullottak, miközben a szilovikok erős emberei villámgyorsan átvették a hatalmat az elnöki kabinet és a parlament fölött: az elnöki kabinetet ma Putyin két erős embere, a volt kém Szergej Ivanov és Putyin kampányát megszervező Vjacseszlav Vologyin vezeti, a Duma elnöki székébe pedig Putyin volt KGB-iskolás társa, Szergej Nariskin került.

Meghúzott csavarok, korhadó eresztékek

A „csavarok meghúzása”, ahogy azt nemrég maga Putyin nevezte, azért volt szükséges, mert a 2011-12-es klánharcok egy fontos szempontból merőben mások voltak, mint a 2007-08-as küzdelmek. Akkor senki nem kérdőjelezte meg Putyin, illetve a Putyin-rendszer primátusát, most viszont egy idő után – ahogy arra Mark Galeotti, a New Yorki Egyetem professzora felhívta a figyelmet – a rendszer támaszai látványosan elkezdtek kifelé kacsintgatni. Önjáróvá ugyan nem váltak, de biztos, ami biztos, elkezdtek felkészülni arra az esetre, ha Putyint valahogy mégis elsöpörnék a moszkvai tüntetések. A miniszterelnök, aki épp a dolgok kézben tartása miatt készült visszaülni az elnöki székbe, ezt azért nem engedhette meg: erőt kellett mutatnia, fegyelmet kellett teremtenie. Visszatért tehát a rendszer által diktált régi reflexekhez, régi emberekhez. És ez elég is volt egy nagyarányú győzelemhez a márciusi elnökválasztáson.

A miniszterelnök ezzel viszont egy lehetetlen helyzetbe navigálta magát. Kampányával egyszerre üzent stabilitást a szilovikoknak, akik számára ez a politikai-gazdasági rendszer csehovi változatlanságát jelenti, és egyszerre üzent stabilitást a középosztálynak, akik számára ez az életszínvonal és az életkörülmények stabil javulását jelenti – ez pedig gazdasági reformokat igényel. Mindemellett pedig nem számíthat türelemre a változást igénylő orosz állampolgárok részéről sem, akik - a tüntetések lanyhulása ellenére – egyre többen vannak és az ország egyre több pontján vannak jelen.

Putyinnak mérnöki pontossággal és egy varázsló ügyességével kell megterveznie azt az új konstrukciót, ami kibírja az e célok közt lévő feszültséget. A következő egy-két hónapban ez a tervezgetés fog folyni. Az már most látszik, hogy míg a régi-új elnök „konzervatív” szilovikokkal veszi körül magát – értesülések szerint maga Szecsin is az elnöki kabinetből távirányítaná az energiaipart – a Medvegyev vezette kormány lesz a fő csatatér a haladás és a maradás hívei között. Sok kérdés maradt nyitva. Csereszabatos miniszterelnök lesz-e Medvegyev, vagy a jég hátán is megélő Szurkov vezetésével a maradék civilekből erős reformpárti bázis épül majd köré? Hol lesz a helye az új rendszerben az olyan obskúrus hovatartozású, a kormányhoz és az ellenzékhez is kötődő politikusoknak, mint Prohorov vagy Kudrin? Meddig mer elmenni Putyin az egyelőre igencsak vérszegény politikai reformok terén?

De a legnagyobb kérdés mégiscsak az, hogy hol lesz az egyelőre kiforratlan, de egyre öntudatosabb „új ellenzék” az orosz politika új egyenletében. Mihail Dmitrijev, a Stratégiai Kutatóközpont nevű thinktank vezetője, aki a decemberi tüntetéseket is megjósolta, a közelmúltban ismét meglepő kijelentést tett, mikor Putyin népszerűségének gyors zuhanását prognosztizálta. Hogy így lesz-e? A feltételek adottak: októberben regionális választások lesznek, ahol az új ellenzék először vetheti meg a lábát komolyabban a fővárosokon kívül. A rendszer pártja, az Egyesült Oroszország szavatossága látványosan lejárt. Az, hogy Putyin a mostaninál is szorultabb helyzetbe kerül-e, vagy beválnak a régi hatalmi reflexek, innentől csakis az ellenzék ügyességén vagy ügyetlenségén múlik. És persze az olaj árán."