Oroszok

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, úgy hívták Alekszandr Tatarszkij. Azt találta ki, hogy csettint egyet és megmenti az orosz animációs filmipart. És csettintett, és megmentette. Még ma is élne, ha meg nem áll a szíve álmában, 2007 egy szomorú éjszakáján.

Általános iskolai orosztanárnőm, Berkesi Jutka néni forradalmi szemléletű pedagógus volt. Az orosz főnévragozási táblázatot sem kellett bebifláznunk úgy mint másoknak, hanem nekünk használnunk kellett azt, és beszélgetés közben kötelező volt puskázni a falra kifüggesztett hatalmas tábláról. Így gyakoroltuk- és tanultuk meg észrevétlenül az orosz főnév-ragozást. Azok közé a kevés orosztanárok közé tartozott ő, akik szépen beszélték a nyelvet. Alacsony, vörös hajú, telt asszony volt. Egyszer azzal jött be az órára, hogy az őszi nyelvi bemutatóra egy mesével készülünk, amit beöltözve fogunk előadni az iskola színpadán. Ne féljünk, a szöveg fülbemászó, mint egy dal. Ritmusos, még ha nem is értjük a szavakat, akkor is tudjuk majd énekelni úgy, mint egy dalt. A mese címe, a Telefon, írója pedig egy bizonyos Csukovszkij bácsi, aki egy csudapofa. Én egy gidát játszottam benne, egymondatos szövegem volt, de őszintén mondom, hogy a mai napig kívülről tudom az egészet. Elejétől a végéig. Mert a mese bűbájos - állatok fordulnak kéréseikkel a mesemondóhoz -, a szavak egyszerűek, a mondatok rövidek és a dallam valóban fülbemászó. Utánanéztem az interneten Csukovszkij bácsinak…

Gyönyörű színes-szagos mesekötet, ám a lányom vonakodott tőle, mert kevesellte benne a képeket, sokáig kóstolgattuk, mire felfedezett benne egy-két érdekes mesével kecsegetető illusztrációt a rókával, a símogatnivaló-fejű csukával és a színesre pingált ruhájú Jemeljával lila usánkában, csinos piros kiscsizmában.

Pihepuha lovacskák, csókolni való békák, zokniszínes kigyók, csámpáslábú varjak, és nagy mackótalpak hívogatnak olvasásra (illusztráció Kun Fruzsina). Szeretjük ugyan a hetvenes-nyolcvanas évek nagyklasszikus mesekönyveit, és az eredeti orosz mesekönyveink folklórra hajazó, időnként giccsbe-forduló, de szemléletesen bemutató képeit, ahol a lányok kendőben vannak, a cárevna pártában, érezzük a hó símogató hidegét, a jégkisasszony didergető jegességét, és elmélázunk Ivánuska krumpliorrán, pirospozsgás képén. A kortárs könyvillusztrációs technikák szellemisége sem áll messze tőlünk, ezek sorába illeszkedik ez a kötet, frissen, kedvesen mesélő képekkel, a kapaszkodókat jelentő folkorizáló toposzokkal szakítva, felszabadítva az olvasót a kötelező népies(kedő) pályáról.

A kötet valóban az orosz népmesék színe-javát tartalammazza (Gyönyörűséges Vaszilisza, a Tűzmadár), s bár a válogatást összeállító Boldizsár Ildikó szerint "az orosz mesehősök azt tanítják, hogy legyen bármilyen nehéz is az ellőttük lévő akadály, érdemes megküzdeniük a boldogságért", nekem szívem csücske azok a mesék is, amik a lustaságról, a bolondfiú ravaszságáról, a kevélységről, vagy éppen a kapzsiságról szólnak. A mesék egész világokat tárnak elénk, az univerzalitáson túl, sok árnyalatot megismerhetünk az ú.n., ha van ilyen, 'orosz lélekről'. Ezek a mesék rendszerbe fonódnak, sok szálon szövik össze a világegyetem igazságait az orosz mindenkori valóságon leképezve. Egyén és hatalom, bátorság és vakmerőség, a földi javak hiábavalósága, és a nélkülözés szülte összefogás, a hűség és gyanakvás együtt érvényesek.