Az orosz filmnapok csak most kezdődnek a Puskin moziban, a „140 éve született Rahmanyinov és Saljapin” című kiállítás pedig most ér véget az Orosz Kulturális Központban.

Április 11-én egy komolyzenei koncerttel nyílt meg a kiállítás. Ott voltam a megnyitón és őszintén mondom, hangulatba kerültem. Egyrészt azért, mert az alkalomra ideutazott a Glinka - Oroszországi Zeneművészeti Múzeumok Egyesületének igazgatója, aki egy bűbáj ember, és úgy mesélt a két zenei géniuszról, mintha valamenniünknek jó ismerősei lennének. Másrészt azért, mert miközben a koncerten ült mindenki, én a teremben maradtam és nézegettem a régi fotókat. Beleképzeltem magamat a miliőbe. Elképzeltem a fotózás előtti pillanatokat, igyekeztem az egymásra vetett tekintetekből kitalálni a viszonyokat.

 

Mindketten 1873-ban születtek és bár gyökereik és személyiségük nagyon különbözött egymástól, sorsuk több ponton keresztezte egymást. Meg hát ugye barátok voltak. Szemtanúk szerint egy különös fény ragyogta be őket, amikor először találkoztak és egymás szemébe néztek.

Rahmanyinov nemesi, értelmiségi családban született és tudatosan, hosszan készült a zenei pályára. Zverev tanítványa volt, aki nagyon szigorú tanár hírében állt. Visszahúzódó, komoly emberré vált, aki nem szerette a feltűnést és a tömeget. Ezzel szemben Saljapin jobbágy származású. Egy cipésztől kapta első leckéit, de alapvetően mindent önképzéssel sajátított el. Harsány, feltűnő személyiség-, született előadóművész volt, aki a figyelem középpontjában érezte jól magát.

Mindketten sikeresekké váltak hazájukban. Rahmanyinov megfelelő körökben forgott, Saljapin pedig egy beugrásnak köszönhetően. Szávva Mammontova magánoperájában ismerték meg egymást – ami akkoriban Oroszország, vagy talán Európa legélénkebb kulturális helyszíne volt – és azonnal barátságot kötöttek.

Együttzenélésükről Saljapin azt mondta, hogy: Amikor Rahmanyinovval lépünk fel zongorakísérete olyan, mintha ketten énekelnénk. Rahmanyinov pedig ezt: Úgy énekel, ahogy Tolsztoj ír.

Az októberi bolsevik forradalom után mindketten emigrációba kényszerültek és Európában turnézgattak. Egyszer jártak Budapesten is, amiről a kiállításon korabeli sajtót olvashatunk. Ez az egyik legizgalmasabb rész. Kiderül, hogy mi volt Saljapin napi rutinja, és hogy Rahmanyinovot szomorú, megtört embernek látták az újságírók.

Hosszú, eseménydús életük volt. És persze teljesen másképp viselkedtek a rájuk kényszerített több évtizedes száműzetésben, mindkettejüket nyomasztotta és aggasztotta hazájuk sorsa. Közhelyes, de tényleg így volt. Barátságuk külföldön is megmaradt.

Rahmanyinov világhírű zeneszerző lett és kora legnagyobb zongoristájának és karmesterének tartották. Hatalmas kezével képes volt tizenkét fehér zongora billentyűt átfogni, amire nem sokan képesek. Három nappal a 70. születésnapja előtt hunyt el bőrrákban, 1943-ban. „Én orosz zeneszerző vagyok, és a hazám határozta meg a temperamentumomat és világlátásomat. Egyszerűen papírra vetettem a zenét, amit hallottam magamban belül.


Saljapint az erőteljes basszus- és bariton hangja tette ismert sztárrá. Mert sztár volt! Temperamentumáról szól, hogy két feleségtől tíz gyermeke volt, és amikor II. Miklós orosz cártól kapott egy aranyórát, visszaküldte mondván, hogy az óra nem elég értékes. Erre a cár egy sokkal étékesebb darabot küldött neki. Állítólag azóta sem tudta senki „leénekelni” Saljapint. 1938-ban rákban hunyt el Párizsban. 

 

 

A kiállítás egy történelmi tabló, nagyon érdekes fényképekkel. Olyanokkal, amiket az interneten nem találhatunk meg. Saljapin és Rahmanyinov életének közös vonásait, találkozási pontjait keresi. Ha valaki kedvet kapott, ma még megnézheti!