Harminc év után újra elmentem a cirkuszba. És az igaz, hogy nem is olyan nagy, nem is annyira pompás, mint amilyenre emlékeztem, de az előadás minden aggodalmam ellenére lenyűgözött.  Öt perc után – mit öt, két perc után – már sírtam a meghatódottságtól. Akkor még tartottam magam, amikor rákezdett a zenekar, kigyulladtak a lámpafüzérek és megjelent a porondmester..., de aztán beügettek az arab telivérek és a holland frízek. Szépséges feketeségükben úgy csillogtak, mintha bársonnyal lettek volna kárpitozva. Felemelő volt az előadás több ponton is. A légtornász már nem légtornász, hanem légművész, a bohóc nem bohóc, hanem komikus. Legalábbis nekem így tűnt. Hazafelé eszembe jutott Oleg Popov, a „Sunshine clown”. Hogy miért hívják így, az kiderül az alábbi videóból.

(Léteznek frissebb, színes felvételek is erről a produkcióról. Én szándékosan választottam a régebbi, fekete-fehér változatot.)

Oleg Popov a világ egyik leghíresebb bohóca. 1930-ban született Moszkvában, egy órásmester fiaként. Cirkuszi akrobatikát és zsonglőrködést tanult. 1949-ben fejezte be az iskolát és rögtön a Moszkvai Nagycirkuszhoz került. Bohóc teljesen véletlenül lett belőle, úgy kezdődött, hogy valaki helyett be kellett ugrania. ’81-ben megnyerte a Monte-Carlo-i szakmai fesztivál Arany Bohóc-díját. Stílusát és arcfestési technikáját a mai napig utánozzák.

1991-ben elhagyta az anyaországot és azóta Németországban él negyven évvel fiatalabb feleségével, akivel közösen lépnek fel. A fiatalasszonyban emberére talált - ahogy szeretettel mondja -, mert ő is teljesen bolond.

Tavaly az orosz média bedobta a témát „miért nem látogatott azóta egyszer sem haza”. A Puszty govorját (Hadd beszéljék csak) stábja felkereste őt németországi otthonában. Konkrét választ nem kaptunk ugyan arra, hogy miért nem tette be a lábát húsz év óta Oroszországba, de a riport bűbájosra sikerült. A riporter teljesen odavolt a meghatódottságtól, hogy gyermekkori idoljával, Oleg Popovval találkozik; a házikedvenc, egy kutya folyamatosan zilálta a beszélgetést, ráncigálta az idősödő urat zakójánál fogva, ellopta a virágot az ajándéksapkáról, ráugrott a riporter arcára, szemüvegére. Egyébként meg még mielőtt komolyan belemerültek volna a beszélgetésbe dél lett, úgyhogy elmentek Popovék kedvenc vendéglátójához – aki egyáltalán nem mellékesen pálinkát is főz – és innentől egy darabig amúgy is nehezebben ment az artikuláció.

Kiderült, hogy azért van Oleg Konsztantyinovics bal kisujja pirosra festve, hogy mindig tudja, merre van a bal; hogy azért hord piros zoknit, mert azt csak a tűzoltók és a hülyék szeretik; hogy a fiatal riporter első megtanult német szava a szívás volt, amit a filmekben többször hallott, (vajon mit nézhetett?); és hogy az idő rohan. Futólag érintették azért azt is, hogy mi történt a két jóbarát – Popov és Nyikulin cirkuszigazgató – között. Lehet, hogy a pénz és a hatalom választotta őket szét. Személyes meglátásom ezzel kapcsolatban az, hogy köze lehet ennek a baráti veszteségnek és sértettségnek ahhoz, hogy Oleg Popov egy évvel a konfliktus után hagyta el örökre az országot.  

Ha esetleg úgy tűnik, hogy elégedetlenül, gúnyolva, vagy bírálva írtam a fenti sorokat, szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem. A riport kedves volt, őszinte, érzelemdús, szomorú-vidám, életszerű. Popov egy „normális orosz ember”, ahogy mondja a végén, aki szereti a hazáját, aggódik érte és boldog miatta, mikor mire van ok. Mindezt egy kis sütimorzsával a szája szélén, mert az életben a dolgok egyáltalán nem tökéletesek és ez nem egy amerikai, hanem egy orosz riport volt.

Visszavonhatatlanul a szívembe zártam őt, mert egy érzékeny, okos, különleges ember, aki szerintem vélt-, vagy valós sértettségében menekült el otthonról, és ezzel a sértettséggel a mai napig nem tud mit kezdeni. Boldog vagyok, hogy még mindig itt van velünk és aktív. A nézőket várja, nem a halált. Azt üzeni, hogy a jó szavak meghosszabbítják az életet, a rosszak megrövidítik. És hogy használjunk minél több jó szót.



A riportot a Facebook-oldalunkon csatolom.