1999 júniusában találkoztam vele először. Azt mondta hallotta bérigényemet, s míg levegőt vett, én beelőztem és határozottan mondtam, minimum százhúsz ezer. Gyengéden mosolygott. Mosolyában azt éreztem, hogy rám hagyja. Húsz-harminc ezer forint neki igazán nem számított. Gazdag volt és nagyvonalú.

Igor egyszem gyerek volt. Vagyonos, befolyásos családba született. Nyilvánvaló volt, hogy apja után neki kell majd a gyárat vinnie, ezért az egyetem befejezése után Amerikába ment, hogy üzleti kapcsolatokra tegyen szert. Vitte magával fiatal feleségét, akivel az egyetemi évek alatt ismerkedtek meg.  Léna egy egészen kicsi belorusz faluban született, mégis csodálatra méltóan kezelte a zavarbaejtő anyagi szabadságot. Finom jelenség volt, aki farmerban és blúzban is elegáns. Olyan Audrey Hepburn-ös. Azt akkor már tudtam, hogy nem a ruha teszi az embert, mert mozdulatai, a tartása elárulják az esetleges diszharmóniát. Viszont náluk vettem észre először, hogy az is egyértelmű, ha valami minőségi. Nem tudom, hogy a fazon, az anyag, a szín, a sima felület, az illat – vagy talán ezek együttese – teszi-e nyilvánvalóvá, ha egy ruhanemű osztályon felüli, de tény, hogy valami nyilvánvalóvá tette, hogy azt a blúzt, amit Léna viselt én nem tudnám megfizetni. 

Egy alkalommal azt a feladatot kaptam, hogy tudjam ki azoknak a bécsi üzleteknek a telefonszámait, ahol előző nap jártak, mert valamelyikben ott felejtették napszemüvegüket. Értetlenkedtem. Miért nem vesznek egy másik szemüveget, goszpogyi. Aztán megtudtam, érdemes telefonálni, mert jobban megéri megtalálni a napszemüveget, mint venni egy újat. Bár nem szórták a pénzt, sőt éberen figyelték kiadásaikat, mindenkinek jutott a jólétből a környezetükben.  Mert nem vesztették el kapcsolatukat az emberekkel. Tisztelték a tudást, az igyekezetet. Ezen kívül Igor nagyon tisztelte a szüleit. Egyszer szombaton hívott, hogy megkérdezze van-e érvényes útlevelem, mert hétfőn el kéne repülnöm Athénba, hogy a mamája mellett legyek görögországi tartózkodása alatt. De legkomolyabb – egyszeri – őrjöngő haragját is egy velük – a szüleivel – kapcsolatos körutazás megszervezése során tapasztaltam meg. (Szerintem nem volt teljesen igaza, szerinte nyilván de.)

Igor meghatározó volt mindannyiunk életében, akik nála dolgoztak. Bár fiatal volt - negyven körüli -, magassága és testtömege tiszteletet követelt. Mindenre kiterjedő figyelme és szívélyessége pedig elhitette mindannyiunkkal, hogy a tisztes távolságtartás mögött szeretet és törődés van. Egyszer javasoltam neki, hogy látogasson el budapesti irodája minden alkalmazottjának otthonába úgy, ahogy régen az osztályfőnökök jártak családlátogatásra. Akkor is megmosolygott. Pedig nem volt neki mindegy hogyan és kivel élünk. Mindenki családjáról tudott és hozott erre vonatkozó szabályokat is, például hogy az irodában dolgozó szingli lányok nem kerülhettek közelebbi kapcsolatba az idelátogató vendégekkel. Persze a tiltott gyümölcs egyszeriben még illatosabbá-, a titkos összenézések még izgalmasabbá váltak.

Igor félt a repüléstől annak ellenére, hogy annyi időt töltött a levegőben, mint egy közepesen foglalkoztatott steward. Gyula - legközelibb asszisztense és sofőrje Budapesten - korábban katonai helikopter pilótaként dolgozott. Ő mesélte, hogy rengeteget beszélgettek repülőkről, repülésről és hogy Igor hosszabb utak előtt mindig ivott egyet szorongásoldásként. Ő egyáltalán nem javasolta a kis cessna megvételét. Nem az oroszországi időjárási viszonyokra tervezték – mondta. Gyula tudta, mit jelent az, hogy lejegesedés....

2005. november 20-án, vasárnap reggel Igor egyik közeli üzletfele hívott fel. „Andrea, baj történt.” Nagyon megijedtem, mert éreztem, hogy nem viccel. „Igor gépe lezuhant.” Esküszöm, egy-két másodperc alatt átfutott az agyamon, hogy, de neki nyilván nem esett baja. „Igor meghalt.”

Annyira megrendültem, hogy a további – vízummal kapcsolatos – kérdésekre nem tudtam válaszolni. Időt kértem és letettem a telefont. Soha nem hittem volna, hogy Igort baj érheti. Hogy létezik nála erősebb hatalom az életben. Ő volt felnőttkorom első megdöbbentő és meghatározó vesztesége. Az, hogy annyi év után a mai napig is számtalanszor eszembe jut, nem jelenthet mást, mint azt, hogy nagyon szerettem.

Szeretem az orosz főnököket. Mert gazdagok, nagyvonalúak és mosolygósak.