A hétfői ragyogó napsütésben, tizenhárom fokban jó ötletnek tűnt a legendás szovjet tévéfilmsorozatról írni, a Tavasz tizenhét pillanata-ról, de kedden egyértelművé vált, hogy ezzel még várhatok egy hetecskét. Azonban a filmhez kapcsolódó képanyag után böngészve, a neten belebotlottam egy-két olyan ismerős arcba, amelyek gyakran láthatóak az orosz adók ünnepi énekes-táncos showműsoraiban. Az oroszok tudnak mulatni, ehhez semmi kétség nem fér. Vidám műsoraik tele vannak humorral, jókedvvel, pezsgővel, fülbemászó dalokkal, egyszerre mozduló táncosokkal, gazdag díszlettel, ütős koreográfiával, szép ruhákkal. Aki teheti, ajánlom, hogy szilveszterkor – vagy más ünnepek alkalmával – kukkantson bele az ottani programokba, a magyar csatornák egyhangú, színtelen, érdektelen, unalmas kínálata helyett.

Azon azonban minden alkalommal elgondolkodom, hogy vajon már azt is humornak szánták-e, ahogy a szétplasztikázott, megfogalmazhatatlan tekintetű, kortalan kedvenceik kinéznek. Képtelenségnek tartom, hogy bárki komolyan gondolja azt, amit az arcukkal művelnek a celebek, de ami még furcsább számomra az az, hogy az őket élőben és felvételről nézők mind úgy tesznek, mintha nem ütköznének meg ezeken a pantomimfigura szerű, mimikára korlátozottan képes bábokon. Kicsit olyan, mint a Király új ruhája c. mesében. Látom, ahogy orosz rokonaim boldogan kapcsolódnak ki a tévé előtt ülve, vagy például rezzenéstelen arccal hétköznapi dolgokról beszélgetnek úgy, hogy közben a háttérben fel-feltűnik egy-egy ufó. Én őszintén meglepődöm ilyenkor, mert határozottan érzékelem, hogy valami nincs rendben. De valahányszor megkérdezem, hogy nem gondolják-e, hogy valami olyan furcsa ezen az emberen, mindig azt a választ kapom, hogy „Áh, ez az X.Y., semmi furcsa nincs rajta. Mi lenne? Ő ugyanígy néz ki már 40 éve…” És ez engem megindít, és azonnal elszégyellem magam! Mert az orosz ember elfogadja és ragaszkodik kedvenceihez. Elnézi hibáit és őszintén szereti őket. Nem csámcsog azon, hogy hányszor varrta fel, húzott rajta, ültette át vagy be, cserélte le… Igaz, nem vagyok rendszeres olvasója az ottani bulvárlapoknak, de azok nyilván nem is a köz véleményét tükrözik, hanem inkább formálják azt. Azt azonban hallom, ahogy az emberek otthon dünnyögnek, dúdolják az ismerős dalokat, amiket száz éve a showbusiness élvonalában megtartott sztárjaik adnak elő. És ebben a magatartásban felismerni vélem az orosz ember bájos gyermekiségét, hűségét, nagyvonalúságát, ragaszkodását. …és persze az orosz horrort.

 

Legalábbis engem Jack Nicholson-ra emlékeztet a Joker-ben, a vállaltan homoszexuális, belorusz származású popsztár. Fellépéseit egyébként, ha teheti, megtorpedózza a pravoszláv egyház. Ő Borisz Mojszejev.

 

1956-ban született Efim Sifrin, aki sikeres színész, rendező, író. Érdekes, hogy ezek ellenére, a showműsorokban mint énekes szokott szerepelni.

A szangvinikus Filipp Kirkorov, akinek karrierjét erősen megsegítette Alla Pugacsevával kötött házassága. A hangsúlyos szemtetoválás miatt én Michael Jackson-ra asszociálok.  

Kedvencem, a Tavasz 17 pillanata c. film főcím-dalát éneklő Joszif Kobzon. Meghatározó élménye lehetett a Flinstone család c. rajzfilm, mert minden kétséget kizáróan Frédire akar hasonlítani. Nem értem, miért.

Vajon kinek van magasabban a szemöldöke? A 70es évek óta folyamatosan a pop zene élvonalában lévő, Valerij Leontyevnek,(fent) vagy rock zenész kollégájának, Vlagyimir Kuzminnak (lent)?