Oroszországban megfigyeltem egy érdekes jelenséget. Ahelyett, hogy hatalmas reklámfelületekké alakítanák építkezésekkor a homlokzatot, Patyomkin-módra eltakarjak azokat.
Oroszországban megfigyeltem egy érdekes jelenséget. Ahelyett, hogy hatalmas reklámfelületekké alakítanák építkezésekkor a homlokzatot, Patyomkin-módra eltakarjak azokat.
Mi történik, ha művészek találkoznak filozófusokkal és kritikusokkal? A hatalom számára semmi jó, mivel a szabad gondolkodást követve közzé teszik, amit látnak, tapasztalnak. Mindezt nem akárhogyan, hanem nemzetközileg: számos fórumon, magas színvonalon és több nyelven. Ráadásul a médiumok száma szinte végtelen, legyen szó hírekről, színházról, filmről, akcióról, esszéről, vagy akár nemzetközi petíció aláírásáról. A mozgalom 2003-ban alakult Péterváron azzal a céllal, hogy a politikai elmélet, a művészet és akció eszközeivel tegyen hitet a kollektivizmus, az önszerveződés és a szolidaritás mellett. A platform teret ad a vele azonosuló egyéni művészeti akcióknak és a politikai irányítás alatt működő kisebb csoportoknak. A Sto gyelaty saját hírportált is működtet.
A nyugati sajtó a sto gyelaty (a csoport az angol átiratot használja brandként: chto delat) kérdést egyenesen Leninnek tulajdonítja (mint oly sok mindent), ami egy orosz (vagy az orosz kultúrát mélyebben ismerő) számára Csernisevszkij művét juttatja eszébe, ennek örökségét vállalja magáénak a csoport nem tagadva meg Lenint sem. A diskurzust, a széleskörű civil egyeztetést nem is kellene elvakult baloldaliságnak értelmeznünk, ha nem a mai orosz valóságból figyelnénk, ahol a különböző hangok egyetértésben olvadnak össze abban, hogy nincs szavuk a hatalommal szemben a saját országukban, amint azt a lenti filmben oly szépen megkomponáltak.
Utolsó kommentek