Oroszok

Natalja Goncsarova neve az irodalom kedvelőinek ismerős lehet: ő volt Puskin felesége, az ő vélt vagy valós hűtlenkedése miatt párbajozott a nagy költő, vagy ahogy Anna Ahmatova gondolja (és sokan mások csatlakoznak hozzá) : az ő bűne Puskin halála. Az orosz Nyáry Krisztiánok vígan megélnének csupán Goncsarova sztorijainak kutatásából és publikálásából - ha nem lennének olyan sokan. Még 1993-ban is előálltak új verziókkal Dantes, Goncsarova és Puskin sajátos viszonyrendszeréről, Szemjon Laszkin azt állította...

De erről majd máskor, mert most igazából a másik Natalja Goncsarováról fogok mesélni.

Festményekbe mindig jó fektetni: ha véletlenül éppen nem kelendő a piacon, ki is akaszthatjuk a falra, ennyivel is előnyösebb, mint az értékpapír. A válság kezdetekor elég sok orosz milliomos-milliárdos talált rá önmagában a mélyen szunnyadó műgyűjtőre, ami meglehetősen jót tett a forgalomnak, különösen az orosz vagy orosz kötődésű festők képeinek. Alapszabálynak tekinthetjük, hogy elsőosztályú festők másodosztályú képeit, vagy másodosztályú festők elsőosztályú képeit találjuk az aukciókon, az igazi kincsek múzeumokban pihennek, nem pörögnek be a kereskedelmi forgásba. Nézzük a TOP10-et, vagyis a legnagyobb summáért eladott orosz festményeket!

Ha eltekintünk Mark Rothkotól (született: Markusz Jakovlevics Rotkovics), aki 1913-ban, 10 évesen már Amerikába menekült a pogromok elől, így aztán inkább tekinthető amerikai (egyébként absztrakt expresszionista) festőnek, akkor a világ legdrágább 50 képe között csak egy oroszt találunk, ami nem más, mint

Kazimir Malevics: Szuprematista kompozíció, 1916

2008-ban a New York-i Sotheby's aukciós ház segédkezett abban, hogy az örökösök 60 millió dollárért adják el ezt a képet. Malevics örökösei csak nemrégen jutottak hozzá jogos tulajdonukhoz, elképzelhető, hogy a következő években még több Malevics-alkotás kerül piacra.

Negyven évvel ezelőtt, 1972 februárárjában a Szovjetunió hokiválogatottja megnyerte a szapporói olimpiai torna hatos döntőjét, ezzel zsinórban harmadszor olimpiai bajnok lett. Szép teljesítmény, de ha valaki 1972-ről és a szovjet hokicsapatról beszél, biztos, hogy nem ezt említi elsőként. 1972 ugyanis a hokitörténetbe úgy vonul be, mint az első csúcstalálkozó sorozat éve. Kanada profi hokisai nem vettek részt az olimpián, amit ezek után nem is tekintettek komoly tornának; sikerült viszont megszervezni, hogy a legjobb amatőrök, a szovjetek ellen egy nyolcmérkőzéses sorozatot játsszanak. Négy meccset Kanada különböző városaiban, négy meccset Moszkvában rendeztek. A sorozat jelentőségét ennyi év távlatából könnyű megítélni: tucatnyi dokumentum- és játékfilm, könyvespolcnyi szak- és szépirodalom dolgozta fel a meccseket, túlzás nélkül lehet állítani, hogy 1972 megváltoztatta mindazt, amit a hokiról addig gondoltak.

Ugyanígy könnyű azt is kitalálni, hogy az 1972-es szeptemberi sorozatra miért februárban emlékeznek (konkrétan február 24-25.) Moszkvában. Azoknak is jár pont, akik arra gondolnak, hogy télen könnyebb a Vörös térre jégpályát építeni, de ami még szembeötlőbb: március elején lesznek az elnökválasztások. Egy ilyen szívmelengető esemény, pláne a klassz vágóképekkel és nyilatkozatlehetőségekkel mindig jól jön a belső jelöltnek. Szeptemberben majd a sporttörénészek izgalmas mínuszos híreket fogalmazhatnak.