Negyven évvel ezelőtt, 1972 februárárjában a Szovjetunió hokiválogatottja megnyerte a szapporói olimpiai torna hatos döntőjét, ezzel zsinórban harmadszor olimpiai bajnok lett. Szép teljesítmény, de ha valaki 1972-ről és a szovjet hokicsapatról beszél, biztos, hogy nem ezt említi elsőként. 1972 ugyanis a hokitörténetbe úgy vonul be, mint az első csúcstalálkozó sorozat éve. Kanada profi hokisai nem vettek részt az olimpián, amit ezek után nem is tekintettek komoly tornának; sikerült viszont megszervezni, hogy a legjobb amatőrök, a szovjetek ellen egy nyolcmérkőzéses sorozatot játsszanak. Négy meccset Kanada különböző városaiban, négy meccset Moszkvában rendeztek. A sorozat jelentőségét ennyi év távlatából könnyű megítélni: tucatnyi dokumentum- és játékfilm, könyvespolcnyi szak- és szépirodalom dolgozta fel a meccseket, túlzás nélkül lehet állítani, hogy 1972 megváltoztatta mindazt, amit a hokiról addig gondoltak.

Ugyanígy könnyű azt is kitalálni, hogy az 1972-es szeptemberi sorozatra miért februárban emlékeznek (konkrétan február 24-25.) Moszkvában. Azoknak is jár pont, akik arra gondolnak, hogy télen könnyebb a Vörös térre jégpályát építeni, de ami még szembeötlőbb: március elején lesznek az elnökválasztások. Egy ilyen szívmelengető esemény, pláne a klassz vágóképekkel és nyilatkozatlehetőségekkel mindig jól jön a belső jelöltnek. Szeptemberben majd a sporttörénészek izgalmas mínuszos híreket fogalmazhatnak.

A hatvanas évek közepétől az amatőr hokit a szovjetek uralták: kilenc világbajnokságot nyertek meg megszakítás nélkül (egyébként pont 1972-ben ért véget a sorozat, Prágában, tavasszal a csehszlovákok győzték le a szovjeteket - na, erről nem lesznek megemlékezések Moszkvában), 1970-ben elkezdődtek a tárgyalások, hogy a profik és az amatőrök legjobbjai mérkőzzenek meg egymással. Végül az 1972-es világbaknokság alatt sikerült megállapodni a részletekben. Két-két edzőnek engedélyezték, hogy feltérképezze az ellenfél játékosait, stílusát. Kanadai részről John McLellan és Bob Davidson utazott Moszkvába, hogy megnézzenek egy felkészülési meccset a válogatott és a CSZKA között. Egy konkrét és egy általános tanulságot vittek haza magukkal: egyrészt a szovjet csapat legsebezhetőbb pontja a kapus, ez a Tretyak, vagy hogyis hívják, igazi lyukaskezű, másrészt ez a szovjet csapat összességében sem komoly, nyolc sima verést prognosztizáltak. Nagyobbat nem is tévedhettek volna. Tretyak később elmesélte, hogy azon a meccsen kilenc gólt szedett be, egészen dekoncentrált volt, mivel a másnapi esküvője járt a fejében.

Augusztus 30-án érkeztek Montreálba a szovjet hokicsapat tagjai, de majdnem indultak is haza. Egy Kanadában letelepedett cseh menekült beperelte a Szovjetuniót, mert 1968-ban egy tank megrongálta az ő prágai autóját, és a quebeci bíróság meg is ítélt neki 1889 dollárt. És addig nem engedték a szovjet hokiválogatottnak, hogy a felszerelésükhöz hozzáférjenek, amíg ki nem fizetik a kártérítést. Végül a kanadai csapat egyik vezetője fizetett, hogy ne maradjanak el a mérkőzések. A szovjetek meccs előtti utolsó edzésére beengedték a kanadai csapat játékosait is, akik örömmel állapították meg, hogy milyen körülményesen bánnak a koronggal és lassan korcsolyáznak a szovjetek. Bevették a cuclit. 1972 szeptember 2-án, a sorozat első találkozóján a szovjet válogatott megsemmisítő, 7:3-as verést mért a kanadaiakra. A mindenféle tévés nézőcsúcsot megdöntő meccsen két nevet jegyeztek meg a kanadaiak (meg a többiek): Tretyak, a kapus és Harlamov, a csatár innentől kezdve már nem csak az amatőrök között számított jónak. Tretyak volt az első orosz játékos, aki bekerült a Hockey Hall of Fame-be. A kistermetű Harlamov pedig újragondoltatta a kanadai edzőkkel, milyen fizikai elvárásokat támasszanak játékosaikkal szemben.

A további meccseket aztán a kanadaiak már komolyabban vették (pl. Harlamovra hajtóvadászatot indítottak, a 6. meccsen úgy szétcsapták, hogy a következőt is ki kellett hagynia), végül három szovjet győzelem, egy döntetlen és három kanadai győzelem után a sorozat utolsó találkozóján, Moszkvában 5:5-ös állásnál a harmadik harmad utolsó percében a kanadaiak beütötték a győztes gólt, így végül az egész sorozat győztesei is lettek. Az igazi győztesek persze a nézők voltak, akik a világ legszínvonalasabb és egyben legkeményebb meccseit drukkolhatták végig. A hetvenes évek hidegháborús hangulata kellően ellensúlyozta az egész vállalkozás barátságos, tétnélküli jellegét.

Ja, ha valakit érdekel: az évfordulós meccsen, ahogyan az szokás, játszott néhány öreg is, de döntően fiatalabbak nyomultak, végül 7:5-re nyertek az oroszok. Kiderült, hogy a legjobb kanadai, Phil Esposito unokájából orosz hokis lesz. A Vörös téren a nagy öregek (köztük Tretyak, aki azon kívül, hogy az Egységes Oroszország Pártjának képviselője, az orosz hokiszövetség elnöke is lett), tanítgatták a kicsiket a titkos fogásokra. És igen, Putyin is nyilatkozott hokiügyben. Mondjuk az nem derült ki, hogy a Szovjetunió történetéből hogyan sikerül kimazsolázni a legjobb sztorikat az új orosz identitás építéséhez.