Ki a legbefolyásosabb orosz ma a világon? Szerintem kevés olyan embert találunk, aki erre a kérdésre ne csücsörítené a száját Pu formát öltve. Ezen kevesek közé tartozik a Time szerkesztőcsapata, ők ugyanis a világ 100 legbefolyásosabb embere közé csak egy oroszt választottak 2013-ban, és az nem az orosz elnök volt. Hanem egy Igor Ivanovics Szecsin névre hallgató tag.

Jó, azért nem akárkiről van szó, ő volt Putyin miniszterelnök-helyettese, tavaly tavasz óta pedig a világ legnagyobb olajvállalatának, a Rosznyeftynek a vezetője. Hogy lesz valakiből 52 éves korára ekkora hatalommal rendelkező, Oroszországra és a világra ekkora hatással bíró ember? Az orosz politika közelmúltját kicsit is ismerők számára nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy megint Leningrádba-Szentpétervárra kell menni a válaszért.

Szecsin 1960-ban született Leningrádban, ott is járt egyetemre, a későbbi pályafutását nézve kissé meglepő lehet, hogy újlatin-filológia szakra járt. A leningrádi egyetem filológia szaka azonban a kapcsolatépítés szempontjából hihetetlenül hasznosnak bizonyult, ugyanis a nyolcvanas években ez volt a gyűjtőhelye a politikai és gazdasági elit csemetéinek, akik egy idő után (azóta a médiának orrba-szájba nyilatkozó volt csoporttársai szerint: harmadévre) maguk közé tartozónak tekintették a törekvő Szecsint. Francia és portugál tudása segítette őt abban, hogy az egyetem után azonnal munkát kapjon - Afrikában. Mozambikban és Angolában dolgozott katonai tolmácsként, no és persze hírszerzőként, valamint itt barátkozott össze Szergej Ivanovval, a későbbi hadügyminiszterrel és Putyin-jobbkézzel. Magával Putyinnal egy 1990-es brazíliai utazás alkalmával ismerkedett meg, amikor Putyin még Anatolij Szobcsak, akkori leningrádi tanácselnök (mai szóhasználattal polgármester) csapatához tartozott. Így került egy idő után Szecsin a leningrádi városi vezetésbe, aztán Putyin Moszkvába is vitte magával 1996-ban.

1999-ben, Putyin első elnöki ciklusa kezdetén már Szecsin vezeti az elnöki titkárságot, de a sajtó csak 2003-ban kezd arról írni, hogy komoly befolyása van a dolgokra: Szecsint sejtik a Yukos- vagyis Hodorkovszkij-ügy kipattanása mögött. Főhősünk itt került először közel az olajüzlethez. A Yukos-részvények zöme a balhé után átkerült a Rosznyeftyhez, Szecsin pedig 2004-től az állami olajcég igazgatói tanácsának elnöke lett. Egészen 2011-ig töltötte be ezt a pozíciót, ekkor Medvegyev, akkor éppen elnöki minőségében az állami vezetőket kitessékelte az állami cégekből. Nem, Szecsin és Medvegyev nem lettek barátok ezután sem, hiába szurkolnak egy csapatnak (a Zenitnek). A 2000-es évek közepére a politikai játszmákban Szecsin a sziloviki (erőszakszervezetekhez kötődő politikusok, vezetők) táborának legmeghatározóbb figurájává növi ki magát, részben ennek köszönheti azt is, hogy képes megállítani a Gaszprom nyomulását és megőrizni a Rosznyefty függetlenségét.

2006-ban a Rosznyefty Szecsin vezetésével tőzsdére ment, jelentősen megnövelve a lehetőségeit, de a sajátos orosz kapitalizmus alapmodelljét, a gigantikus cégek és az állam átláthatatlan összefonódását kicsit sem bántva. A részvény árfolyama 100 és 250 rubel között le föl szaladgál, a kisrészvényesek ettől természetesen idegesek, de 10 milliárd dollárnál is többet sikerült így bevonzani a cégnek, a Yukos-balhét így már mindenki elfelejtette (kivéve persze Hodorkovszkijt). Közben 2008-tól 2012-ig a Putyin-kormány miniszterelnök-helyetteseként Szecsin felügyelte az ipart, haha. A 2012-es kormányváltás után utódja Arkagyij Dvorkovics lett, egy fiatal moszkvai (!) közgazdász, aki az elmúlt évet azzal töltötte, hogy a Szecsin-féle apparátussal küzdött, hát, nem áll nyerésre.

Az orosz gazdaság helyzetét leginkább a róka fogta csuka, csuka fogta róka írja le: az állam és az óriáscégek egymásba fonódása jó hosszú időre meghatározza a gazdaság fejlődési lehetőségeit, a politikát, a válságokra adott és adható válaszokat. A nagyvállalti érdekek mindent felülírnak, és egy darabig lehet azt hinni, hogy az állam azért van benne a vállalatokban, hogy ezek az érdekek egybeessenek az ország érdekeivel, csak aztán körbenéznek és gyanúsan mindenki ugyanabból a kollégiumból városi tanácsteremből ismerős. Medvegyev néha ugyan beszél arról, hogy csökkenteni kellene az állam szerepét a gazdaságban, hogy a kis- és középvállaltok mennyire fontosak, de aztán szembetalálja magát mondjuk a TNK-BP felvásárlásával, ami 60 milliárd dollárba került, az orosz állam nyakig ül a bizniszben, hosszabb távra elköteleződött, nem marad sem energia, sem pénz másféle programokra. Még a kedvenc játékszerét, Innograd-Szkolkovót is elvehetik tőle, ha sokat beszél bele a nagyok dolgába. Közben Szecsin nem viccel, nem szégyenkezik amiatt, hogy ő egy félig állami, félig magánvállalat nagyhatalmú ura, határozott véleménye van az orosz gazdasági és politikai viszonyokról: úgy jó, ahogy most van. Ha fogadni kellene arra, hogy ki lehet Medvegyev után a következő miniszterelnök, akkor én bizony Szecsinre tennék. És igen, abból az is következik, hogy Putyin után is ő lehet a befutó. 

Ha tetszett a bejegyzés és/vagy szeretnél még az oroszokról olvasni/látni/hallani, szeress minket a Facebook-oldalunkon!