Oroszok

A gyermekkora mindenkinek más és más, a szovjet (s főleg a későszovjet) gyerekkornak boldognak és természetes limonádé alapú (citrom, szóda, cukor) üdítőitalokkal megédesítettnek kellett lennie. Vegyük hát szemügyre, mit ittak a szovjet lurkók.

A legnépszerűbb, s egyben legolcsóbb ital a Buratyino (it. Burattino, tkp. Pinocchio Alekszej Tolsztoj által átdolgozott, Carlo Collodi szerzői jogait nem igazán tisztelő változata) volt: 10 kopejka betétdíj nélkül. A betétdíjnak egyébként komoly nevelő funkciója volt, hisz a gyerekek egyebek mellett - a szülők megkerülésével - így tehettek szert zsebpénzre. (1984-ben, Vasile Ernu leírása szerint egy rubelből száz doboz gyufát lehetett venni, vagy akár 20 csésze teát inni az iskolai büfében. A dollár ekkor 94 (!) kopejkát ért.) A 70-es években közkeletű volt a történet, miszerint egy ember az üvegek visszaváltásán bekasszírozott pénzből vett magának egy Volgát, ami akkor (még mindig) a legdrágább autónak számított. A limonádékat nem csak üvegben árulták, hanem kocsiból és pultból mérték, később pedig automaták is megjelentek az utcákon, a hírhedté vált közösségi pohárral, aminek bár kétes volt a tisztasága, de csak a legritkább esetben lopták el.

Az igazi modern apa, egy külföldi Moszkvában, avagy oligarchák angol mestere: English Dad-del folytattuk a beszélgetést. Oligarchákról, az orosz dadusokról, és a kulturális különbségekről faggattam. A múlt heti bejegyzést ld. itt. A blog itt: www.englishdadinmoscow.com

(For the English version of the interview scroll)

Gingerina: A leírásod alapján úgy tűnik, mintha egyfajta burokban élnél. Enyhít ezen, ha külföldiekkel lépsz kapcsolatba, vannak helyi klubok, közösségek?

English Dad: Igen, rengeteg klub van itt. Először a Brit Nők klubjába léptem be, befogadnak férfiakat is, bár azt mondják hivatalosan nem. Nincsenek is itt férfiak. Én voltam az egyetlen férfi, amikor beléptem, majd két másik is csatlakozott. Rengeteg klub van: szoptatós klub, oda is be akartam lépni. No nem azért, hogy melleket nézzek, vagy szoptassak, hehe. Szóval vannak szoptatós klubok, kávés reggeli klubok, babacsoportok, nemzetközi nő klub. Időnként eljárok babacsoportokba. Rengeteg klub szerveződik a gyerekek, és a családok köré.

G: Hogyan boldogulsz orosz nyelvtudás nélkül? Jól tudom, hogy nem beszélsz oroszul?

E. D. Ezt mindig megkérdezik, de ez nem gond. Oroszország előtt Szlovákiában éltem és nem beszéltem szlovákul. Nem vagyok jó nyelvekben, nem szeretem a nyelveket, bár biztosan neki kéne állnom. Nem kell ahhoz oroszul tudni, hogy Oroszországban élj. Némi ésszel és megfigyeléssel általában ránézésre meg tudod mondani, hogy ki beszél angolul. A harminc alattiak kicsit, vagy nagyon jól beszélnek angolul. A negyven alattiak esélyes, hogy egyáltalán nem vagy nagyon kicsit tudnak angolul. Nem is kell angolul beszélned. Használhatod a kezed, például amikor tojást akarok venni, a boltban csirkehangot utánzok, mint amikor éppen tojik, és a boltosnő nevetve érti meg, hogy tojást akarok venni. Tanár vagyok, angolt tanítok, kicsit színésznek is kell lennem: használom a kezem, a mimikám, nem szükséges, hogy oroszul tudjak. Időnként persze előnyös lenne, hogy közelebb tudjak kerülni a kultúrához. Ha jobban meg akarod érteni a kultúrát, segít, ha beszéled az oroszt.

Meglepetés: leleplezzük englishdad igazi arcát!

Sokunknak, ha a szocializmus, vagy Szovjetunió szavakat látjuk, olvassuk, egyebek mellett a sorbanállás, az áruhiány jut eszünkbe. Nem vitatott tény, hogy ez bizony a hétköznapok része volt, s nem csak a felnőttek világában. Ennek ellenére legtöbb ismerősöm, aki az egykori Szovjetunió különböző korszakaiban és helyén szocializálódott, kiváltképp romantikus képet fest gyermekkoráról, cáfolva ezzel a nyugatiak általánosnak mondható lesajnáló mosolyát. Tehát a nagy kérdés: mivel játsz(hat)ott "a" szovjet gyerek?

Játékkavalkád a SZU alkonyán

1970-ben Viktor Popov vezetésével megkezdte működését a Nagy Gyermekkórus (természetesen az állami tévé és rádió égisze alatt). Hamar kiderült, hogy a koncepció nagyszerű: a gyerekeket könnyű fegyelmezni, pénzt nem kérnek, nem akarnak disszidálni a külföldi utakon. Viszont ahhoz, hogy szeressék is a nézők a gyerekek éneklését, kellenek szólisták is, csillagok. És már 1972-ben rá is találtak az első nagy kedvencre. Szerjozsa Paramonovot a nagymamája cipelte el a felvételi meghallgatásra. A nem túl jó hangú, betegeskedő, kissé beszédhibás (selypített) tízéves fiúcska hamar kitűnt - a bátorságával. Amíg a többieknek nem nagyon akaródzott kiállni mások elé egyedül énekelni, Szerjozsa nem sokat tétovázott. És az is világossá vált, hogy meg tudja jeleníteni és át tudja adni a dalok érzelmi töltetét. Igazi sztáralkat volt, ki is kiáltották az orosz Robertino Lorettinek.

Vlagyimir Putyinnak mélyen a zsebébe kellett nyúlnia ahhoz, hogy megmentse a kis Vera Szmolnyikova életét. No, nem a sajátjába, szerencsére, hiszen az egész állami költségvetés a rendelkezésére áll, de tény, hogy a szívátültetésre szoruló négyéves orosz kislányt egy állami teherszállító repülőgép vitte Olaszországba, és a család 630ezer eurós támogatásban részesült a nagy költségek fedezésére. Most, hogy Vera meggyógyulni látszik, Putyin benyújtotta a cechet - a kislány és családja kamerák kereszttüzében feszengett a Kreml egyik dísztermében, míg Putyin személyes jelenlétével tett újfent tanúbizonyságot emberszeretetéről és gondoskodó természetéről. Egy gyermek életéért kicsit megtolni az állami propaganda szekerét nem nagy áldozat, de hol vannak a populizmus határai, ha egy súlyos beteg kisgyereket és családját a népszerűség növelésére felhasználni már nem is kelt különösebb feltűnést?