Oroszok

Az elbeszélések (raszkazi) könnyeden kapcsolódó fűzérét kapja az olvasó. A kötet bevezetője metaregénynek nevezi, hiszen fragemtáltsága és a fantasztikus elemek ellenére (ez utóbbi nem világos miért lenne ellentét), botrányos, de teljes képet fest a szerző szerint valóságos Oroszországról.

Hogy mennyire lenne ez metaregény a szó definíciós értelmében, az kérdéses, hiszen a szerző nem utal direktben a regényírás folyamatára magára. Az elbeszélések időnként visszautalnak egymásra, egy-egy visszatérő szereplővel, vagy helyzettel találkozhatunk. Hogyan jelenik meg Oroszország és a haza? A szerző először is határozott kísérletet tesz arra, hogy a társadalom minden rétegéből merítsen mind a rétegződés, mind a földrajzi dimenziók mentén: párezer lakosú zsákfalutól az eldugott, és elnőiesedett kisvároson át a fővárosig. Találkozunk nyugdíjasokkal, vállalkozókkal, maffiával, akadémikusokkal, és természetesen az elnökkel (ez utóbbival mind egyes mind többesszámban).

A történetek tapinthatóan ironikus hangja és a jóízléssel adagolt fantasztikus elemek mellett mégis szorongató érzése marad az olvasónak: nincs feloldás, a fiktív szüzsé annyira realisztikus, hogy ott zakatol: ez a valóság.

"Boldogan maradtam volna Kijevben - dühöngött egy aszott, vén domovoj … - de az az átkozott Szvetlána Tyihonovna ismerte a régi rituálét. Legjobb fekete, apró sarkú, fűzős cipőjében kiment a tökföldre, kirakott egy nagy, kerek sajtot, és azt kiabálta: "Domovoj apó! Ne maradj itt, hanem gyere a családdal!" A vén kurva."

Mondja ezt egy vén házi szellem, és ha azt hittük, hogy a házi szellemek nem káromkodnak, vagy hogy a dicsőséges októberi forradalom a mesék szereplőinek életére nincs hatással, sok meglepetést tartogat még számunkra Catherynne M. Valente Marija Morevna és a Halhatatlan című könyve.

Ki vette rá George Bush-t, hogy háborút kezdjen Irak ellen? Hát az oroszok! Nem, ez nem az új amerikai filmcsoda Bruce Willissel, vagy Brad Pittel a főszerepben, hanem egy nagyon is mai, és nagyon is orosz író regényének szüzséje. Pelevin hőse ezúttal Isten hangjaként kézi vezérlésből irányítja a világot, azaz az Amerikai Egyesült Államok Elnökét. Az Isten hangjaként egy ogyesszai zsidó fiút ismerünk meg, akit a moszkvai titkosszolgálat kényszerített nem mindennapi szerepre. A díszlet és a zseniálisan szellemes retorikai fordulatok mögött megismerhetjük a világ és az orosz antiszemitizmus, a vallás hatalma, és Bush kétséges elnöksége mögött az emberi határokat, a hatalom és az esendőség viszonyát.

Minek köszönhetjük a mai erőviszonyokat Oroszországban? Honnan indultak a 'nagyok' és a vesztesek? Mi történt a Szovjet Birodalom összeomlásának pillanatában? Egyáltalán pillanat volt? Ezek a kérdések immáron több mint két évtizeddel az átmenet után rendkívül aktuálisak a mai erőviszonyok, folyamatok megértéséhez, nemcsak az új Oroszországban, hanem a szovjet rendszerből a piacgazdaságba és parlamentáris demokráciába való átmenetet megélt összes államban, így a keleti blokkban is.

A szovjet állam önnönmagában nem omlott össze, a világ több pontján a mai napig (sikeresen) működik (ld Kína), igaz új gazadaságpolitikai alternatívák bevezetésével. A Szovjetunió esetében az a kérdés, miben különbözik a ma a tegnaptól, ha a demokrácia sajátos értelmezése vált szükségessé, ha az 'elit', a 'nyertesek', a véleményformálók és az új Oroszország demokratái egyrészről a múlt marxista, leninista (propaganda)gépezetet működtető figuráiból verbuválódtak? A vesztesek ugyancsak abból a közegből jöttek, a különbség a lehetőségekben és a kellő pillanatban meghozott döntésekben rejlik.

Jurij Poljakov magyarul megjelent regénye általános lenyomata a zavarosnak, és kinagyított képe az összeomlás előtti pillanatnak. Kiderül, hogy az összeomlás nem is egy pillanat, hanem események láncolata, méghozzá felgyorsított formában. Az írói technika a visszaemlékezés ritmusát követi: a gorbacsovi időszakra jellemző enyhülést, izgalmas intellektuális pezsgést, a szovjet retorika fokozatos kiürülését a képek kellemesen hömpölygő egymás mellé rendelésével ábrázolja.

Gyönyörű színes-szagos mesekötet, ám a lányom vonakodott tőle, mert kevesellte benne a képeket, sokáig kóstolgattuk, mire felfedezett benne egy-két érdekes mesével kecsegetető illusztrációt a rókával, a símogatnivaló-fejű csukával és a színesre pingált ruhájú Jemeljával lila usánkában, csinos piros kiscsizmában.

Pihepuha lovacskák, csókolni való békák, zokniszínes kigyók, csámpáslábú varjak, és nagy mackótalpak hívogatnak olvasásra (illusztráció Kun Fruzsina). Szeretjük ugyan a hetvenes-nyolcvanas évek nagyklasszikus mesekönyveit, és az eredeti orosz mesekönyveink folklórra hajazó, időnként giccsbe-forduló, de szemléletesen bemutató képeit, ahol a lányok kendőben vannak, a cárevna pártában, érezzük a hó símogató hidegét, a jégkisasszony didergető jegességét, és elmélázunk Ivánuska krumpliorrán, pirospozsgás képén. A kortárs könyvillusztrációs technikák szellemisége sem áll messze tőlünk, ezek sorába illeszkedik ez a kötet, frissen, kedvesen mesélő képekkel, a kapaszkodókat jelentő folkorizáló toposzokkal szakítva, felszabadítva az olvasót a kötelező népies(kedő) pályáról.

A kötet valóban az orosz népmesék színe-javát tartalammazza (Gyönyörűséges Vaszilisza, a Tűzmadár), s bár a válogatást összeállító Boldizsár Ildikó szerint "az orosz mesehősök azt tanítják, hogy legyen bármilyen nehéz is az ellőttük lévő akadály, érdemes megküzdeniük a boldogságért", nekem szívem csücske azok a mesék is, amik a lustaságról, a bolondfiú ravaszságáról, a kevélységről, vagy éppen a kapzsiságról szólnak. A mesék egész világokat tárnak elénk, az univerzalitáson túl, sok árnyalatot megismerhetünk az ú.n., ha van ilyen, 'orosz lélekről'. Ezek a mesék rendszerbe fonódnak, sok szálon szövik össze a világegyetem igazságait az orosz mindenkori valóságon leképezve. Egyén és hatalom, bátorság és vakmerőség, a földi javak hiábavalósága, és a nélkülözés szülte összefogás, a hűség és gyanakvás együtt érvényesek.