Minek köszönhetjük a mai erőviszonyokat Oroszországban? Honnan indultak a ‘nagyok’ és a vesztesek? Mi történt a Szovjet Birodalom összeomlásának pillanatában? Egyáltalán pillanat volt? Ezek a kérdések immáron több mint két évtizeddel az átmenet után rendkívül aktuálisak a mai erőviszonyok, folyamatok megértéséhez, nemcsak az új Oroszországban, hanem a szovjet rendszerből a piacgazdaságba és parlamentáris demokráciába való átmenetet megélt összes államban, így a keleti blokkban is.

A szovjet állam önnönmagában nem omlott össze, a világ több pontján a mai napig (sikeresen) működik (ld Kína), igaz új gazadaságpolitikai alternatívák bevezetésével. A Szovjetunió esetében az a kérdés, miben különbözik a ma a tegnaptól, ha a demokrácia sajátos értelmezése vált szükségessé, ha az ‘elit’, a ‘nyertesek’, a véleményformálók és az új Oroszország demokratái egyrészről  a múlt marxista, leninista (propaganda)gépezetet működtető figuráiból verbuválódtak? A vesztesek ugyancsak abból a közegből jöttek, a különbség a lehetőségekben és a kellő pillanatban meghozott döntésekben rejlik.

Jurij Poljakov magyarul megjelent regénye általános lenyomata a zavarosnak, és kinagyított képe az összeomlás előtti pillanatnak. Kiderül, hogy az összeomlás nem is egy pillanat, hanem események láncolata, méghozzá felgyorsított formában. Az írói technika a visszaemlékezés ritmusát követi: a gorbacsovi időszakra jellemző enyhülést, izgalmas intellektuális pezsgést, a szovjet retorika fokozatos kiürülését  a képek kellemesen hömpölygő egymás mellé rendelésével ábrázolja.

A retorika mind a szavak, mind a pozíciók szintjén értendő, a megjelenő figurák valós alakok, kitapinthatóan jó adag szarkazmussal és humorral megjelenítve. A későbbi eseményeket, a ’demokratizálódást’ mintegy felpörögve éljük meg, csakúgy, ahogy a valós percepció engedte: két-három év alatt a világ fordult ki magából. Később kiderül, hogy a világ visszarendeződik, csupán retorikát váltott, az egyének élete az, ami a feje tetejére állt.

A regény sikere talán abban rejlik, hogy könnyű azonosulni a szándékoltan név és alak nélküli főhössel, miközben aha-élménnyel kísérve fedezhetjük fel a hétköznapi karaktereket egy, az olvasó számára mindenképp érdekes közegbe ágyazva: az irodalom-gyártás világába. A literatúra szövevényes világában az irodalmárok közönséges halandókként jelennek meg, mindenféle misztifikációt levetkőzve, és ugyanolyan paprikajancsiként szaladgálnak, taposnak, túlélnek és szeretnek mint a bulvársajtóból és a tévéből kirobbanthatatlan ’celebek’, a kremli politikusok, vagy a hivatali mókusok. A történet főhőse ugyancsak celebgyártásba fog: elhatározza, hogy egy kétkezi munkásból zseniként ünnepelt regényírót farag. Sikerrel teszi, a betanított srácot és az üres lapokból álló, bár ütős címmel ellátott regényét Baker-díjjal ünneplik.

A regény szerzője, Jurij Poljakov, figyelemreméltó tapasztalattal rendelkezik: ő a kritikus hangjáról, és tényfeltáró újságíróiról elhiresült Nyezaviszemaja Gazeta (többek közt Anna Politkovszkaja is ide írt) főszerkesztője. Regényét a kilencvenes évek végén jelentette meg, azóta töretlen siker Oroszországban, sokadik kiadását élte meg. Nem véletlenül, hiszen a fenti aktualitása mellett, hihetetlenül humoros olvasmányról van szó, igaz a magyar olvasó számára időnként elkellhet némi magyarázat, amivel sajnálatos módon szűkölködik az egyébként remek magyar műfordítás (Goretity József). Szerencsére a szüzsé éppen annyira szövevényes, hogy átlendítsen az esetlegesen hiányzó mozaikokon, és az összkép humora megnevettesse az olvasót.

Jurij Poljakov: Gödölye tejben, ford. Goretity József, Helikon kiadó, 2011