Dmitry Glukhovsky szakadatlanul adta az interjúkat két napon keresztül, félórás váltásokban. Csöppet sem éreztem rajta, hogy fáradt lenne, pedig miénk volt az utolsó előtti időpont. Péntek késő délután a sebtiben bekapott saláta és szendvics után jutottunk neki mi: Szásával. Miközben egy másik, távolabbi asztalnál tisztáztuk le kérdéseinket lopva figyeltem, ahogy magába gyűri a rukolát és dönti le a kapucsínót: egy pillanatra elkaptam tekintetét. Gondolom nyilvánvaló volt számára, miért körmölünk oly lázasan. Kereken egy éve jelent meg Oroszországban a magyarra Orosz népellenes mesékként fordított metaregénye (amiről tavaly azon frissiben kanyarítottam egy recenziót itt).

A kötet valójában éppenhogy patrióta elbeszéléseket tartalmaz, Dmitrij Gluhovszkij (elnézést nem bírtam ki, hogy ne magyarul írjam át, az író óhaja ellenére, magyarázat ld. itt) hazaszeretete éppenhogy a népellenes mesékben ábrázolt karakterek patriotizmusnak álcázott képmutatásához képest fogalmazódik meg:

"A patriotizmus az én értelmezésemben nem azt jelenti, hogy szemet hunyva a kellemetlenségekre dícsérjük az országot, hanem azt, hogy szeressük. Az úgymond patrióta lelkületű, hízelgő képviselőink valójában Londonba járatják gyerekeiket iskolába és Miamiban van lakásuk. Oroszországot szeretni annyit tesz, hogy a legjobbat akarjuk neki, azzal, hogy rámutatunk a rothadó pontokra, melyeket gyógyítva javíthatunk az országon, hogy közelítsen az általános emberi normákhoz.

A mai Oroszországban nyilvánvalóan létezik a hatalomhoz közel álló emberek kasztja, melyek korlátlan mennyiségű anyagi juttatást, és bármilyen jogot megkapnak, illetve ott van a többi ember, akinek az alapvető emberi jogai sérülnek: sem a tulajdonhoz való jog, a szabad véleménynyilvánítás joga, a személyes szabadság, és még az élethez való jog sincs védve. Bárki, aki a rendszerrel összeütközésbe kerül, veszít."

"Az értelmiség a társadalom sajgó lelkiismerete, az írók feladata a beteg gócok felkutatása, és nem az, hogy dícsérjék a társadalmat mert valahogy csak-csak működik még, hanem éppen az, hogy kritikájukkal a problémákra irányítsák rá a figyelmet. Oroszország kritikája egy sor író munkásságában Szorokintól Pelevinen át Bikovig, és mondjuk velem bezárólag azzal függ össze, hogy patrioták vagyunk."

"Én szeretem Oroszországot, és szeretem az embereket, azonban az állami gépezetet nem szeretem, mivel úgy gondolom, hogy az a saját népének elnyomásán tevékenykedik."

Nagyon fiatal, pedig a Metró 2o33 óta egy évtizednél is több eltelt. Lenyűgöző sebességgel építi, illetve éli meg karrierjét. Lendületes és szenvedélyes, mégis távolságtartással figyeli meg az atomnyi egységeket mozgató struktúrát, az elemek elrendeződésének szabályozottságát (legyen az társadalmi-politikai felépítmény, vagy viszonyrendszer). Műveiben az elmozdulás a konkréttól az általános felé, a fantasztikumon át a kiélezett abszurdig vezet. Szásával sokáig boncolgattuk az abszurd szerepét az orosz irodalomban, vagy egyénileg Glukhovsky munkáiban, ezért alaposan kikérdeztük erről.

"Először is a valós politikai életünk és az amit mesélnek róla, az az abszurditásig különbözik. Ezt a különbséget a kétségbeesésig kihegyezett abszurddal lehet csak érzékeltetni, mint például a földönkívüliek (- értsd: politikai életbe való -) beavatkozásának magyarázatával. Az ehhez hasonló fantasztikus klisék tudják csak megmagyarázni a jelen folyamatok abszurditását.

Másodszor, az abszurd mindezt viccé emeli. Az Orosz népellenes mesék kötete valójában politikai anekdoták gyűjteménye. Bármely diktatúrában a nevetés a félelem legyőzésének eszköze. Ha Sztálin alatt is politikai anekdotákat gyártottunk, akkor Putyin alatt kötelező, csak a formátum lett egészen más. Ma nem diktatúra van, hanem egy rendszertelen mocsár, amiből egyesek folyamatosan csapolják le a javakat, hogy a francia riviérán pihengessenek."

Állatira izgat, ahogyan Glukhovsky újrafogalmazza író-olvasó viszonyát, ha kell fittyet hányva a kiadókra. A kiadókhoz való viszonya leginkább persze együttműködő, ha úgy kívánja meg a helyzet (pl. nem teketóriázik azon, hogy bevállaja-e azt, hogy kis példányszámú nyelveken is megjelenjen akkor is, ha az nem hoz semmilyen üzleti hasznot), ugyanakkor nem hajol meg a kiadói, vagy vélt olvasói elvárások előtt sem. Sci-fi után politikai szatíra nem mindennapi írói fordulat, nyilván a két műfaj olvasói is egészen mások.

"Az író senkitől sem függ, hiszen az egyetlen amit felhasznál, azok a saját időbeli és intellektuális erőforrásai. Az írók egyedülálló, semmihez sem hasonlítható alkotói szabadsággal rendelkeznek, a széles közönséghez fordulhatnak, miközben azt teszik, ami nekik tetszik. Nem vagyok hajlandó erről lemondani, egyben megtartom magam számára az alkotói fejlődés, változás és kísérletezés jogát."

"Arról, hogy milyen olvasóhoz szól az Orosz népellenes mesék fogalmam sincs. Nyilván az olvasók egy része az lesz, aki a Metrót olvasta. Ők valószínűleg csak keveset fognak érteni belőle.  Azok a kamaszfiúk, akik a videójáték miatt jutnak ide, ki fognak akadni. Nyilván a negyvenes, ötvenes korosztály számára, akik a varsói szerződés idején születtek, érdekesebb lesz ez a könyv, hiszen még van egyfajta érzelmi pozitív, vagy negatív kötődésük Oroszországhoz, ami a kamaszfiúkról nem mondható el. Az utóbbiak számára Oroszország csupán egy térségbeli ország. A posztszovjet emberek számára azonban aktuális a mű, hiszen akár összehasonlításra, párhuzamokra is alkalmat ad a magyarországi posztkommunista társadalmi-politikai szcéna ismeretének tükrében."

Alkotói figyelme Oroszországon kívülre is irányul, legújabb regénye, a Jövő, az öregedő európai társadalom parafrázisa, természetesen az univerzalitás síkjára emelve.

 "A Jövő sokszempontból kísérleti regény. Az itt ábrázolt társadalomat halhatatlan, sosem öregedő emberek alkotják. Más a valláshoz való viszonyuk, hiszen a halálnélküli világban nem foglalkoznak a lélekkel. Semmi szükségük a fenyegető, ígérgető Istenre, hiszen egyszerűen sem a menny, sem a pokol nem releváns. A kérdés, hogy az egyház létezhet-e mint biznisz és politikai szervezet, ha senki sem veszi igénybe Isten szolgáltatásait. A templom például bordélyházzá alakul át, mivel az egyháznak ez hoz pénzt. Lehet, hogy ez sérthet valakit, Oroszországban mostanában fogadták el a vallásos érzelműek megsértésére vonatkozó törvényt. Azonban ez provokatív, emocionális ábrázolás, ami megfelel annak a társadalomnak, amit leírok."

"Itt mások a generációs viszonyok: lenézik az öregeket, és nem kívánnak gyereket, hiszen túlnépesedés van. Az öregek terhet jelentenek az állam számára. Ha egy pár gyermeket akar vállalni, az egyik szülőnek le kell mondani az örök ifjúságról. Meseterséges vírust vakcinálnak belé, amitől megöregszik és meghal. Ez a választás a saját magának való, önző élet és az érett élet, az öregség, a gyermekért való, áldozatkész élet között. Ez az európai társadalomban gyökerező választás, az abszurdig fokozva."

Glukhovsky megengedheti magának a függetlenséget, hiszen egyrészt újságírói munkáival tartja fenn magát (nemzetközi újságírói karrierrel). A függetlenség ára lehet egy adóellenőrzés is, saját bevallása szerint, ám eddig ez elkerülte, szerinte két okból.

"Először is mert nem rendelkezem a nagy gondolkodó, érinthetetlen és makulátlan erkölcsi autoritás képével. A srác, aki a metróról meg mutánsokról firkál, írt egy politikai szatírát, na és, hadd írjon, hiszen((másrészt)) a politikai szatíra példányszáma össze sem hasonlítható a Metró 2o33-éval. A Metró 2o33 6oo.ooo példányszámú, az Orosz népellenes meséké a tizede ennek."

A függetlenség másik oka ennél sokkal izgalmasabb: aktív kapcsolatot ápol a social medián keresztül elért olvasói táborával. Az új regény fejezeteit például egyesével posztolja az író a regény saját account-ján, amit a lájkolók tábora (22o.ooo) ízeire szedhet, véleményezhet, ha úgy kívánja. A módszer működik: az orosz vkontakte oldalon hónapok óta első helyen szerepel a regény. Az olvasók saját készítésű illusztrációkat, zenéket posztolnak a készülő műhöz. Az egész regény tehát egy  közösségi oldalon jelenik így meg, elsőként, ami precedens nélküli. Az, hogy a regényírás mennyire válik ettől közösségi tevékenységgé, annak határait a szerző szabja meg. Én lájkolom.

A könyv itt. Bemutató itt. További izgalmas részletek és témák a Szláv TeXtus blog remek interjújában: itt.

***

Ha tetszett a poszt, lájkolj minket a Fészen!