Oroszok

A Tavaszi Fesztivál programját böngészve a Bárka Színházban játszott Anna Kareninára rábukkanva gondolkodás nélkül vettem jegyet az előadásra, mondván a magamfajta russzofil kultúrbarbárnak illik megnézni, akármi is lesz ez, elvégre ritkán lát az ember ilyen orosz klasszikust, orosz (mint utóbb kiderült ukrán) átiratban, orosz (mint utóbb kiderült ukrán) rendezésben Pesten. Aztán egy jó hónappal a jegyvásárlás után, már régen feledve a kezdeti lelkesedést, munkából éppen beesve kezdtem el gondolkozni azon, hogy Tolsztoj legkevésbé sem színpadra írt nagyregényét jó ötlet-e színre vinni, és vajon a nyolcszáz oldal az hány felvonás.

Az elbeszélések (raszkazi) könnyeden kapcsolódó fűzérét kapja az olvasó. A kötet bevezetője metaregénynek nevezi, hiszen fragemtáltsága és a fantasztikus elemek ellenére (ez utóbbi nem világos miért lenne ellentét), botrányos, de teljes képet fest a szerző szerint valóságos Oroszországról.

Hogy mennyire lenne ez metaregény a szó definíciós értelmében, az kérdéses, hiszen a szerző nem utal direktben a regényírás folyamatára magára. Az elbeszélések időnként visszautalnak egymásra, egy-egy visszatérő szereplővel, vagy helyzettel találkozhatunk. Hogyan jelenik meg Oroszország és a haza? A szerző először is határozott kísérletet tesz arra, hogy a társadalom minden rétegéből merítsen mind a rétegződés, mind a földrajzi dimenziók mentén: párezer lakosú zsákfalutól az eldugott, és elnőiesedett kisvároson át a fővárosig. Találkozunk nyugdíjasokkal, vállalkozókkal, maffiával, akadémikusokkal, és természetesen az elnökkel (ez utóbbival mind egyes mind többesszámban).

A történetek tapinthatóan ironikus hangja és a jóízléssel adagolt fantasztikus elemek mellett mégis szorongató érzése marad az olvasónak: nincs feloldás, a fiktív szüzsé annyira realisztikus, hogy ott zakatol: ez a valóság.

"Boldogan maradtam volna Kijevben - dühöngött egy aszott, vén domovoj … - de az az átkozott Szvetlána Tyihonovna ismerte a régi rituálét. Legjobb fekete, apró sarkú, fűzős cipőjében kiment a tökföldre, kirakott egy nagy, kerek sajtot, és azt kiabálta: "Domovoj apó! Ne maradj itt, hanem gyere a családdal!" A vén kurva."

Mondja ezt egy vén házi szellem, és ha azt hittük, hogy a házi szellemek nem káromkodnak, vagy hogy a dicsőséges októberi forradalom a mesék szereplőinek életére nincs hatással, sok meglepetést tartogat még számunkra Catherynne M. Valente Marija Morevna és a Halhatatlan című könyve.

Ki vette rá George Bush-t, hogy háborút kezdjen Irak ellen? Hát az oroszok! Nem, ez nem az új amerikai filmcsoda Bruce Willissel, vagy Brad Pittel a főszerepben, hanem egy nagyon is mai, és nagyon is orosz író regényének szüzséje. Pelevin hőse ezúttal Isten hangjaként kézi vezérlésből irányítja a világot, azaz az Amerikai Egyesült Államok Elnökét. Az Isten hangjaként egy ogyesszai zsidó fiút ismerünk meg, akit a moszkvai titkosszolgálat kényszerített nem mindennapi szerepre. A díszlet és a zseniálisan szellemes retorikai fordulatok mögött megismerhetjük a világ és az orosz antiszemitizmus, a vallás hatalma, és Bush kétséges elnöksége mögött az emberi határokat, a hatalom és az esendőség viszonyát.

Pénteken az A38 hajón lépett fel a szentpétervári NOM. A 25 éves fennállását európai turnéval ünneplő orosz underground zenekar tagjai már egy ideje kiöregedtek abból a korból, amelyikben még bocsánatos bűn majomjelmezben ugrálni a színpadon, de ez láthatólag nem különösebben zavarja őket. Fűzzük hozzá gyorsan: szerencsére.