Pénteken az A38 hajón lépett fel a szentpétervári NOM. A 25 éves fennállását európai turnéval ünneplő orosz underground zenekar tagjai már egy ideje kiöregedtek abból a korból, amelyikben még bocsánatos bűn majomjelmezben ugrálni a színpadon, de ez láthatólag nem különösebben zavarja őket. Fűzzük hozzá gyorsan: szerencsére.

Szögezzük le gyorsan, nem nagyon értek a zenéhez, az avantgárd zenéhez meg aztán különösen nem. Mint kiderült, e téren komoly hendikep a vidéki, kisvárosi gyerekkor meg a konzervatív nevelés, szóval magam sem tartom mérvadónak a véleményem. Még az is lehet, hogy az osztrák Mussuranga, mely „Fuckhead zenekar side-projektjeként funkcionál”, a maga nemében nagyszerű együttes. Nekem az maradt meg belőlük, hogy az énekes az előadás egy pontján leszaladt a nézőtérre és mindenkinek külön bohóckodott egy kicsit, amire legtöbben egy kínos félmosollyal reagáltak, leszámítva egy vörös rövidgatyába betűrt trikójú vén punkot, aki visszabohóckodott és már-már egy epikus bohócpárbaj látszott kibontakozódni, ha az osztrák művész nem dönt úgy, hogy inkább visszamegy a színpadra énekelni (?). A vén punk kissé csalódottan visszament barátaihoz, pár másik vén punkhoz és a fiatal Jeszenkszy Zsoltra hajazó társukhoz. Próbáltam meggyőzni magamat, hogy semmi okom kényelmetlenül érezni magamat miattuk (a kisvárosi gyerekkor – mondtam már), amikor a Mussurungás srácok egyszer csak elköszöntek, a fent nevezett társaság pedig öregurasan felcihelődött a színpadra előpakolni. Így ismertem meg a NOM tagjait.

A NOM a Nemhivatalos Ifjúsági Szervezet (Nyeformalnaja Organizacija Molodezsi) rövidítése, de a Fideszi paradoxon aligha tartozik a zenekar legfurcsább tulajdonságai közé. A zene műfaji besorolása némiképp problémás, a vélemények megoszlanak afelől, hogy az avantgárd, a minimalizmus, vagy az „ironikus rock” a legmegfelelőbb címke, bár szerintem már az is kétséges, van-e egyáltalán értelme a skatulyázásnak. A NOM leginkább egy összművészeti projekt, aminek a tagjai a zeneszerzés mellett filmeket készítenek, könyveket írnak meg verseket, plakátokat rajzolnak, és néha meg szimplán orosz utcákon ordibálnak marhaságokat katonajelmezben.

A fent említett vén punk nem más, mint Iván Turiszt (született Jurij Szaltikov), aki a Lurkomorje találó leírásában egy „szándékosan hülye hangon éneklő sómen, akinek nagyszerű mimikája és egyszerű munkás-paraszt ábrázata van. Igazából profi színész”. Javarészt ő felelős a NOM erős színpadi jelenlétéért, hiszen Turiszt a másfél órás koncert minden száma alatt új identitást vett fel, punkból lett munkás, aztán nacionalista, aztán majom, transzfesztita és tömeggyilkos. A beharangozó szerint ez pantomim, amiről nekem fehérre festett arcú néma bohócok jutnak az eszembe és nem underground énekesek, de nem érdemes ezen leakadni. A zenekar állandó közreműködője még Alekszandr Liver (az „ifjú Jeszi”) aki Dmitrij Tyihonov néven a genfi opera basso profundo szólistája. A külsejében „a sátánra hajazó” énekes több dalnak is a szerzője.

A NOM híres szatirikus, abszurd szövegeiről, igaz ez egy élő koncerten, külföldi közönség előtt kissé háttérbe szorul a színpadi performansz mögött. A Budapesten hat taggal fellépő együttesre összesen egy basszusgitár, egy szintetizátor és egy laptop jutott, de hat mikrofon és számos teljesen elszállt (tánc?)-koreográfia. A számok olyan kurrens témákra reflektálnak, mint az orosz nacionalista érzelmek (az időnként Putyin előzenekaraként fellépő nemzeti-rockot játszó Ljubét megidézve), a férfisovinizmus (Nasztojascsije Muzscsini) és a homoszexualitás (Pidoraszi). Mindemellett a NOM elsősorban szórakoztat, magukat sokszor nem különösebben komolyan véve hol gyilkos balladát (Csernije Lapki) hol pedig rovarokról (Naszikomije) énekelve. A koncert méltó befejezése volt blogunk kedvenc programszervezője, Mr.Kozlov tiszteletére elénekelt tószt (alább 8:32től), amivel végleg bebizonyították, 25 év tapasztalattal nem nagyon van olyan feladat, amit ne tudnának megoldani.