A Tavaszi Fesztivál programját böngészve a Bárka Színházban játszott Anna Kareninára rábukkanva gondolkodás nélkül vettem jegyet az előadásra, mondván a magamfajta russzofil kultúrbarbárnak illik megnézni, akármi is lesz ez, elvégre ritkán lát az ember ilyen orosz klasszikust, orosz (mint utóbb kiderült ukrán) átiratban, orosz (mint utóbb kiderült ukrán) rendezésben Pesten. Aztán egy jó hónappal a jegyvásárlás után, már régen feledve a kezdeti lelkesedést, munkából éppen beesve kezdtem el gondolkozni azon, hogy Tolsztoj legkevésbé sem színpadra írt nagyregényét jó ötlet-e színre vinni, és vajon a nyolcszáz oldal az hány felvonás. 

Szerencsére aggodalmam alaptalannak bizonyult, KLIM (vagyis Volodimir Klimenko) nagyszerű drámát írt Tolsztoj klasszikusa alapján. A regényt nagyjából tíz képre bontotta és mesterien válogatta össze a regény kulcsjeleneteit és Tolsztoj legnagyszerűbb meglátásait az emberi lélek és a szerelem rejtelmeiről. A történet mindvégig feszes maradt, a kevésbé fontos szálak (például Levin nem feltétlenül színház-barát vidéki szenvelgései) kimaradtak, a darab végig Karenina és Vronszkij történetére összpontosított. Ha kellett egy jelenetbe lettek sűrítve több fejezet történései, ha kellett a közönséggel összekacsintandó új elemek is bekerültek a darabba. Talán csak épp a részeges Sztyiva Oblonszkij szájába adott legendás nyitómondat tűnt egy kicsit túlzásnak.

KLIM mellett a Vlad Troickijt is dicséret illeti a zseniális rendezésért. A darabot egyszerre három szemszögből nézi az ember, ugyanis a színészeket minden pillanatban két kamera vette, melyeknek a képeit a színpadon felállított nagy üvegtáblákra vetítették ki. Így a színészeknek nem kellett mindig kínosan a nézők felé fordulva beszélniük, sokkal természetesebbé váltak a szituációk. Ráadásul, bár a kamerákat az éppen nem szereplő színészek maguk kezelték, a kivetített képek tökéletesen megkomponáltak voltak, jól megjelenítve az éppen domináns hangulatot, érzelmeket.

Troickij rendezése úgy volt kortárs, hogy emellett tiszteletben tartotta a történelmi környezetet, a hercegek és hercegnők, hercegek és hercegnők maradtak, a hivatalnok hivatalnok, a gárdista gárdista. A ruhák ugyan kissé archaizáltak, de nem zavaróan és könnyen elhittük a darab elején elhangzó állítást, mely szerint bár a történet történetesen a lovaskocsik és gőzmozdonyok korában játszódik, tulajdonképpen bármely másik korban is megeshetetett volna. Kortárskodásnak tűnt viszont Anna némiképp indokolatlan mellvillantása.

A színészekre sem lehet panasz, a Vronszkijt alakító Száraz Dénes, és az Alekszej Karenint megformáló Ilyés Róbert játéka nagyon hiteles volt, de meggyőzött Nagy-Kálózy Eszter kiégett Dolly-ja, és Parti Nóra Shilton bárónője is, aki a regényhez képest végül váratlanul fontos szerepet kapott. Egyedül Kareninával nem voltam kibékülve, bár nem világos, hogy a főszereplőnő kezdeti frivolságáért a Troickijt, vagy az Annát játszó Szorcsik Krisztát terheli a felelősség. Becsületükre legyen mondva, a második részben már teljesen rendben volt a karakter, így néz ki egy nő, aki beleőrül a szerelembe. A színészek egyébként nem csak játszottak és kameráztak, de aktívan zenéltek is, rém egyszerű, de bájos hangokkal kiegészítve Szakál Tamás és Pagonyi András nagyszerű élő zenei kíséretét.

A Bárka Színház Anna Kareninája alighanem életem legszerencsésebb hirtelen felindulásból elkövetett színházjegy-vásárlása volt, de még az előre megfontolt szándékkal megnézett darabok közül is kitűnt eredetiségével, kidolgozottságával. Tessék elmenni és megnézni!

*

Ha tetszett a poszt, lájkolj minket a Fészen!