Napokig egy rockopera értelmezésén, megítélésén fogunk vitatkozni, erről eszembe jutott, hogy ugyanazokban az években, amikor Szörényi Levente és Bródy János a háromperces daloktól a nagyobb forma felé fordult, néhány orosz művész is pont rockoperában kezdett gondolkodni. Mark Zaharov, a moszkvai Lenkom (ennek a színháznak a neve a rövidítésfetisizmus mintapéldája: eredetileg LENini KOMszomol színház volt, a rendszerváltás után egyszerűen a mindenki által használt rövidítést vitték tovább) főrendezője rájött, hogy a fiatalokat úgy tudja a színházba csábítani, ha valami rockosat mutat nekik, látta a Jézus Krisztus Szupersztár sikerét, ő is ilyet akart.

1978-ban, az akkor 33 éves Hacsaturjan-tanítvány Alekszej Ribnyikov már rutinos filmes és színházi zeneszerzőnek számított, őt szemelte ki Zaharov az orosz egyházi zene modernizálására és a városi sanzonok, orosz népdalok, valamint szintetizátorokkal lágyított rockzene kevercsének előállítására. Zaharovnak arra is volt ötlete, kiről szóljon a darab: a 12. századi Igor fejedelmet nézte ki, a róla szóló ősi rege alapján kellett volna szövegkönyvet írni a felkeresett Andrej Voznyeszenszkij költőnek. Ha az eredeti elképzelés valósult volna meg, most lenne egy Igor, a fejedelem című rockoperánk és Istvánt mindenki koppintásnak vélné. Szörényiék és mindenki más szerencséjére Voznyeszenszkij elutasította, hogy egy 12. századi sztorival bajlódjon, ki tudna ilyen régi, zavaros történet szereplőivel azonosulni, különben is, van neki egy jó kis verses regénye Avosz címmel, szerelem, kaland, történelem, minden van benne, ami kell egy rockoperához.

A sláger: Soha többé nem látlak, soha nem felejtelek el

A sztori igaz, egyszerű és nagyon orosz: a negyvenes Nyikolaj Rezanov gróf az 1800-as évek elején a parncsnoksága alá tartozó hajókkal az orosz Alaszkából Kaliforniába utazik, hogy az ottani spanyol kormányzóval üzleteljen, de közben a kormányzó 16 éves lányával, Conchitával egymásba szeretnek. Rezanov hazautazik, hogy engedélyt kérjen Pétervárott arra, hogy katolikus lányt vegyen feleségül, a hazaúton megbetegszik és Szibériában meghal. Conchita 30 éven át várja vőlegényét, hiába, majd kolostorba vonul. Ilyen ez a szerelem.

Finálé: a szereplők feltámadnak és a szerelmet éltetik

1980-ra kész lett az opera, 1981. július 9-én pedig be is mutatták a Lenkomban. A nyugati újságok azonnal arról kezdtek írni, hogy ez egy antiszovjet darab. Ennek hatására egy kicsit megnyomorgatták a szerzőt, pl nem ismerték el Ribnyikovot szerzőnek, aki kénytelen volt beperelni a szovjet kulturális minisztériumot (!), és a pert ráadásul megnyerte. Sejthető módon, nem Ribnyikov lett az állam kedvenc zeneszerzője. Pierre Cardin divattervező közbenjárása kellett ahhoz, hogy elsimuljanak az opera körüli botrányok. Így aztán 1982-ben lemezen is megjelent a darab, 1983-ban tévéfelvétel is született, és ami még fontosabb világkörüli turnéra indult a színház az első szovjet rockoperával. A Lenkom azóta folyamatosan repertoáron tartja a Juno és Avoszt, néha Magyarországra is eljutnak, legutóbb idén nyáron a miskolci operafesztiválon mutatták be. Az Operettszínház 1985-ben A remény címmel mutatta be magyarul.

Az István, a királyhoz nem mérhető a darab hatása, nem volt forradalmi jelentőségű az orosz identitás átélésében. Színházi sikere és hatása viszont annál nagyobb volt. Nyikolaj Karacsencov, a bemutató Rezanov grófja ettől a szereptől lett igazán népszerű, és még 20 éven át játszotta a 40 éves hősszerelmest, egészen 2005-ös autóbalesetéig. Voznyeszenszkij közreműködése az egész műfajt rögtön magasra emelte, nem lehetett sajnálkozva lesöpörni, hogy ezek csak rockdalok. Leningrádban/Pétervárott máig működő rockopera színház nyílt, amelyiknek a 1985-ös, a moszkvai Lenkomtól eltérő, kissé a misztériumjáték felé hajló értelmezésben előadott bemutató óta a Juno és Avosz a vezető darabja.

Az 1983-as tévéfelvétel