(Ez egy vendégposzt - Geo misa_81 néven akarta aláírni, de az már tényleg túlzás)

Mihail Veller egy véletlenül Észtországba disszidált epés szovjet író. És kétségtelenül még a régi szovjet írók egyike. Miután nem kap állást és publikálási lehetőséget Leningrádban (például a Névá-ban, ahol még egyetemistaként besegít), Tallinba vetődik, Szergej Dovlatov (író) egykori helyére. Mivel ez utóbbi ekkor már tényleg amerikai disszidens, a szervek és a pártvezetés előtt nem kérdés, hogy Veller is az lesz. Ezért csak négy év elteltével, nagy nehezen és kis példányszámban jelenik meg első elbeszélés kötete (Házmester akarok lenni). A Veller bestsellerek (A Nyevszkij sugárút legendái, Zvjagin örnagy kalandjai) - egyfajta irónikus és parodisztikus, elmés megfigyelésekben gazdag szovjet folklór - már a rendszerváltás után kerülnek a könyvespultokra.

Felvetődik a kérdés - vajon az alábbi ballada is egy elferdített paródia-e, egy visszájáról ovasandó irónikus stílusgyakorlat? A történelmi és nyelvi ismeretanyag e gyanús dolgozatban nagyon kidolgozottnak tűnik, ám a forráskritika nem a mi területünk - az az akadémiai blogok reszortja.  Maga a  szerző bevezetésül (javítva - felvezetésül!) sajnálkozik, hogy az erotikus szitokszavak elleni érthető küzdelem olykor történelmi hősök érthetetlen kidobásához vezet. Az írás maga pedig a Vörös Szerkesztés című novella harmadik szakaszaként lát napvilágot. Lássuk tehát a vörös farkat!


Ballada az dicső lovagról, Iván Hujevről

A krónika szerint a Hastingsban (1066 október 13-án) egy álló napig tartó csatában győztes nagy Hóditó Vilmos fél év múltán lovaggá ütött néhány norvég harcost - Hallfredet, Ragnhaldot és .... Ivanchueffet. Na de norvégokat? Nem rendes, francia nevű normannokat!? És mi is ez a norvég név? Orosz szagot fogtunk.

Mi maradt hát ki az iskolai tananyagunkból? Az, hogy Anglia meghóditása "a három király évében" eredetileg egyesült vállalkozásként indult, és a szereplők mind-mind egymás rokonai és ismerősei - persze mindkét (három) oldalon normannok és vikingek, nem pediglen angolszászok. A hódítás első lépéseként Harald (Sigurdsson Hardrada) norvég király száll partra Kentben Harold (Godwinson) angol király pártütő testvérével együtt. Vilmos igéretei ellenére halogat és kivár. Harold és Harald előbb szeptember 20-án Fulfordnál, majd öt nap mulva Stamford Bridge-nél csapnak össze, a viking győzelmet khmm viking vereség követi. Harald és az öccs odavesznek, Harold dicső győzelmet arat (két további testvére majd Hastingsnál esik el), foglyokat ejt (köztük Tostig earlt) és indul vissza Londonba. Vilmos még mindig halogat. Itt jegyeznénk meg, hogy eme bátor és dicső Harold Vilmos sokszoros vendége, akit ő egyszer fogságából pénzért váltott ki és megbecsült fegyvertársa. Harold és Vilmos együtt harcoltak volt a breton Dinannál és Mount St Michelnél.

Na de Harold még csak épp Londonba ér a fél sereggel (győztes lovassága nélkül), amikor szeptember 28-án, az ellenszél elmultával megtörténik a normann partraszállás. A zűrzavarban a fogoly Tostig kereket old. Teodorik, a régi norvég királyok dolgainak (Heimskringla) krónikása két további szökevényt említ - ezek pedig Hallfred és Ivanhhujv ! A szökevények elérhették Vilmos táborát, mert Saxon Grammaticus krónikáiban Tostigot a hastingsi csata résztvevői közt említi. Már csak azt kell felderítsük, miként került ez az Ivanhhujv Tostig earl és a norvég Harald szolgálatába. Maga Harald fiatal earl korában Szicíliai Rogert szolgálta, majd a szolgálat leteltével csapatával északra, hazafelé indult a folyami útvonalon. Itt Jaroszláv kijevi knyáz szolgálatába szegődött, ahol a fő adószedő tisztjéig vitte, kiérdemelte a fejedelem lányának (Elisabet - norvégul Elis) kezét és druzsinájától a Hardrada (mellék)nevet.

A Bölcsnek is hívott (ami, analfabéta apjától megkülönböztetésül inkább Olvasottként értendő) Jaroszláv amúgy igen kiterjedt házasítási politikát visz - egyik lányát a francia királyhoz adta, másikat a magyarhoz, egyik fia a lengyel király testvérét veszi el, másik a bizánci császár lányát, legidősebbik pedig Angliába megy és ott elveszi az angol Harold (igen, igen!) király lányát. Amúgy 1051-ben a norvég trón megüresedett, és Jaroszláv a trónra esélyes Haraldot kívánta megtámogatni feleségétől, a svéd királylánytól született lányával. A menyegzőt Kijevben tartották, erről az ifjú pár azonmód Norvégiába távozott. A kor szokásainak megfelelően volt hozomány is - ékszer, fegyver, szolgahad. Birtok ezúttal nem került a kelengyék közé, de egy tekintélyesebb saját druzsina igen. Nagy kiséret, nagy presztizs! A házasok nem akárhol tervezik bevonulásukat - a királyválasztó tingen. A ting pedig hajlott az erősebb jelölt megválasztására, így Harald rövid úton a norvég koronát is nászajándékai közt fényezhette.

Szép siker, de még félsiker. Mert hát Anglia trónja is hamarost látványosan megürül a gyermektelen Edward király halálával. Van normann rokonság bőven - máris indulhat a haddelhad! Az előzmények már addig is fordulatosak valának a szigetországban - az első normandiai menyecske érkeztétől kezdődően. A legszebb pillanat talán az, amikor a dán király által elűzött fent említett Emma királyné férjével és fiával visszatér (Normandiából), a férj meghal, a villásszakállú dán király fia pedig öt ütközetben porrá zúzza a csatában halálát lelő angol királyfi hadait. Merthogy az özvegy Emma ekkor hozzámegy ehhez a Kanut nevű dán hódítóhoz és fiút szül neki (is). Rendes bigámia keretében, mivel Kanut felesége ekkor él és még el sincs taszítva! Emma korábbi fia - nincs mit tenni - gyorsan visszaszökik Normandiába. Később, sok-sok bonyodalom után, már király korában olyan nőt (Edit Godwindotter királynő) kap majd feleségül, aki nem szül neki örököst, de kirobbant ellene egy lázadást majd külföldre menekül. Fegyveres kényszer hatására királyunk azonban kénytelen őt visszafogadni, és igen, igen a későbbi Harold király ennek az Emmának a testvére. (Talán itt mégsem vetődött föl, hogy az új király elvegye az özvegy királynét!) Micsoda anyós és micsoda feleség! Nos, ha tudtuk követni, láthatjuk, ezekből az izgalmakból a norvég Harald igazán nem maradhatott ki.

Most térjünk vissza dicső lovagunkhoz, és leljük fel, miként kerülhetett Norvégiába. Tatyisjev (ki itt az általa valaha birtokolt, ám letartóztatásakor elveszett Régi idők krónikájának legteljesebb változatát idézi) szerint a Norvégiába induló kijevi menyecske druzsinája 5 hajót számlált (mi meg 50-60 harcost számlálhatunk drakkarokként), és az útra kelő népek közül megnevezi Bíborbanszült Iliját, Putsu Antipát és .... Hujev Ivánt! Ez utóbbit krónikás tömörséggel úgy jellemezi, hogy amaz "az hadi dolgok és az szépleányok dolgában igen rátermett vala", mivel magyarázatul kíván szolgálni a nem hétköznapi beszélő vezetéknévre. Pár száz éve e név - ne feledjük - ildomosabban is hangzott. A "hulity" - azaz szidalmazni, befeketíteni - amúgy azonos tőről fakadó szónak ma kifejezetten szépirodalmi íze van. És persze abban sincs semmi újdonság, hogy vikingek mellett rátermett szlávok is kerültek a druzsinákba.

Hastingsnél tehát egy kilenc ezres friss normann had szétver egy tízezres, de majd ezer kilométert menetelt angol hadat, és a norvég király után meghal az angol is. A szabadságukat visszanyert norvég foglyok pedig elgondolkozhatnak azon, miként és minek is térjenek vissza északra az immár özvegy királynéhoz. Egy kijevi szlávot ez az új királyt választó tingre vezető norvég visszaút kevés reménnyel kecsegtethetett. Érthető, hogy Iván inkább a biztosat választotta - az angol királyi jutalmat, a lovagi címet és Birgir gróf lányának kezét. Itt veszi tehát kezdetét az angol Ivanchueff (magyarul Ivánfaszoff) nemzetség.

A híres Belinszkij Walter Scottról szóló cikkében cirill betükkel furamód "áj" helyett "i"-vel, Ivangoe-nak írja a híres regény címét, bármely furcsán illik is ez az oroszos kiejtésű név egy középkori angol lovagra. Az 1834-es orosz kiadás (Biblioteka dlja cstyenija No 2) pedig egyenesen Ivanguénak írja azt. A keresett "h" betünkre vonatkozóan megjegyezhetjük, hogy teszi ezt teljes összhangban az angol szonorikus mássalhangzók megkeményedésével a második palatizáció során.

Hősünk történetét unokájával folytatjuk, ki nagyapja rátermettségeit alighanem örökölhette, mert magára vonta az akkor még fiatal Aquitaniai Eleanora királyné vágyakozó tekintetét - ezért Plantagenet Henrik király eltávolíttatja az udvarból. A gyanakvó király lázadó szellemű fiánál (későbbi Oroszlánszívű Richard) az ilyen száműzetés éppen szimpátiát váltott ki, a száműzött lovag délceg fia pedig a koronaherceg kortársa volt. Ez az ükunoka tehát a regény által világhírűvé lett Ivanhoe. Richard király 1196-ban báróvá emeli, és a későbbiekben vezetékneve az udvari francia által amúgy is némán hagyott két szóvégi "ff" nélkül szerepel az annálesekben. Egészen a rózsák háborújáig.

Itt a vége, ffuss el véle; hejje-hujj!