Az utolsó nyáron, amikor még iskolás voltam, vagyis életem utolsó szünidejében, július végén egy szinte teljesen lakatlan helyen jártam a barátaimmal. Valamilyen messzi rokonomnak volt háza falun és én néhány fiúval ott nyaraltam nála, abban a folyóparti faluban. Fiatalok voltunk és vidámak. Én voltam a legfiatalabb a társaságban. Elkötöttünk két motorcsónakot és lejjebb ereszkedtünk a vízen. „Olyan helyre megyünk - fordult felém az egyik fiú, akihez fogalmam sincs milyen fokú rokoni szál fűzött –, ahol gatya nélkül lehet fürödni. Ahol nem jár senki. Teljesen érintetlen hely.”     Sokáig mentünk a csónakokkal, s valóban nem láttunk semmilyen emberi nyomot. Közben elkapott minket az eső. Ekkor láttam először életemben esőt úgy, hogy én magam a vízben voltam. Hatalmas zivatar volt nagy, meleg cseppekkel. Igazi nyári zápor. Már messziről látszott, ahogy falként magasodott a fodrozódó, fakószürke folyó fölé. Ott ahol még nem esett, ólmosan csillogott a víz felszíne. Lassan közeledtünk az esőfátyolhoz, aztán elértük és egy pillanat alatt bőrig áztunk. Átúsztunk alatta, s amint kivágódtunk belőle, azonnal ránk sütött a nap és az eső mögöttünk maradt… Hihetetlenül izgalmas volt.

Utána lecsorogtunk a folyó kanyarulatáig, ahol volt egy csodálatos strand és a part sem volt meredek. Tulajdonképpen a rét nyúlt bele a tóba. A nedves fűben ezer hang, szín, megannyi szépség… Meztelenre vetkőztünk és fürödtünk a rövid időre felmelegedett folyó langyos vizében. Én általában nem szeretek folyóban fürödni, de ez egész más volt. Érintetlen hely, jó társaság, körülöttünk sehol senki. A szabadság! Fröcskölődtünk, kiabáltunk és meztelenek voltunk. Aztán napoztunk egy kicsit a meleg köveken, amíg utol nem ért minket a zápor. De rögvest el is állt, nyomában a csillogó fű, a párától pedig még fülledtebb, még forróbb lett a levegő.

      És akkor hirtelen megláttam, ahogy valami megcsillant a tisztáson úgy ötven méterre tőlem a fűben. Szememmel igyekeztem arra a pontra fókuszálni, ahol azt a valamit sejtettem. És valóban, a napocska újra visszatükröződött valamiben, aminek csillogása másodszor is elvakított. Erős fényű, tiszta ragyogás volt. Olyan, amilyennek olvasmányaimban a briliáns csillogását képzeltem. Odamentem. Meztelen voltam, mezítláb lépkedtem a nedves füvön. Puha városi talpaim elégedetlenkedtek, minden lépést óvatosan tettem meg. Mégis rettenetesen élveztem, hogy csak így egyszerűen meztelenül járkálhatok. Mentem-mentem, míg odaértem egy oszlophoz, ami nem látszott messziről a magas fűben. A cölöpön egy másfél- vagy kétliteres üveg állt. Félig telve volt esővízzel, amiben pár döglött légy úszkált. Ez az üveg volt az, ami csillogott.

    Kezemet azonnal magam elé kaptam, oda, ahova egy meztelen férfi kapja, ha észreveszi, hogy nézik. Hirtelen, gyors, automatikus és pontos mozdulat volt. Abban a pillanatban elfedtem magam, ahogy megláttam az üveget. Amint megpillantottam ezt az egyszerű, hétköznapi tárgyat, ami szemmel láthatóan már régóta állt ott a cölöpön, egy szempillantás alatt eltűnt belőlem a felhőtlen robinsoni, romantikus boldogság, a szabadság érzete. Rögtön fel akartam öltözni, mert megéreztem egy hatalmas valaminek a jelenlétét… És nem valakinek. Megéreztem hazánk és korunk jelenlétét. Muszáj voltam elfedni magam.

(Timár Andrea ford.)