1987 nyarán, tizenhét évesen rokonlátogatásra mentem Moszkvába, három hétre. Azóta nem jártam ott, de tudom, hogy gyökeresen megváltozott minden. Akkoriban még nem a világ legdrágább, legpörgősebb fővárosai között volt számontartva. Én szerelmi bánatomat szerettem volna kiheverni és lázasan kerestem az új kalandokat. Drága nagybátyám aggodalmait kinevetve, hétfőtől péntekig egyedül mászkáltam a városban reggeltől napestig.

Nem véletlenül aggódott szegény, hiszen a vejét pár hónappal azelőtt ütötték agyon házuk kapujában egy rablótámadás alkalmával. Pedig a belvárosban laktak, elég közel a Kutuzovszkaja megállóhoz. Igazi szép, nagy orosz lakásuk volt, három hatalmas szobával és egy méretes konyhával, ahol lakott Lájma, a kövér kis keverék. Az oroszoknál általában nagy a konyha, hogy alkalmas legyen vendégek fogadására is. Hiszen ott forr a teavíz és a tévé sem zavarja a beszélgetést. Nekem azt mondták, hogy a nappaliban csak a félhivatalos személyeket fogadják.

Szóval Moszkva tele volt érdekességgel, izgalommal. A metrón pillanatok alatt megtanultam a szabályt, hogy tudniillik a mozgólépcsőnek mindig a jobb oldalára kell állni, mert a bal oldalt szabadon hagyjuk a rohanni kívánó utasok részére. Aki nem teszi, azt úgy sodorják el szó nélkül, hogy azt sem tudja, hova érkezik a végén. A buszokon mindig résztvettem abban a vidám társasjátékban, amikor az emberek láncban adják tovább egymásnak a kopejkát – egyre többet, hiszen sokan hozzáteszik a sajátjukat -, hogy a jegyváltóhoz legközelebb álló utas megváltsa az istentudja hány jegyet, amiből aztán a vissza-lánc során mindenki leveszi a magáét. Turistákkal csak a Vörös téren találkoztam, ami elég érdekes, mert látogattam más múzeumokat és egyéb látványosságokat is. Például a Lenin múzeumban szinte teljesen egyedül voltam. Lenin volt benne kiállítva minden mennyiségben és formában. Szerintem ez elképzelhetetlen annak, aki nem látta saját szemével. Lenin szoborként, festményeken, írásban - könyvben és folyóiratokban -, fényképeken, filmen… Még a piros lépcsők minden egyes fokának függőleges oldalára is felírták a nevét, de aztán a lépcsőfordulókban ő maga állt/ült rongyból, bronzból, vasból, rézből, gyantából kiöntve. Idézetek tőle, róla, hozzá… nem semmi. „Lenin élt, él és élni fog.”

Az éttermekbe, ahova orosz ismerőseim vittek, valamiért csak útlevéllel lehetett bemenni – igaz egy útlevél elég volt egy teljes csapat legális ott-tartózkodásához – és általában alig voltak vendégek rajtunk kívül. Megkóstoltam a kínai száznapos tojást, aminek az íze egyébként semmiben nem különbözik a közönséges főtt tojásétól, csak a tudat bizarr meg talán az, hogy fekete a színe. Ami pedig a kalandot, a szórakozást illeti, az orosz fiatalok már akkor pezsgővel „gázosították” a vodkát az ütősebb hatás kedvéért. Nálunk ez pár éve a Pepsi Szigeten aratott óriási sikert, amikor is hétszáz forintért árulták a Fény-t, azaz széndioxiddal dúsított vodkát szódásszifonból.

Bár tudom, hogy az a Moszkva nem létezik többé, hogy már minden modern és nyugati, mégsem hiszem, hogy a Lomonoszov Egyetem közelségében más hangulatba esik ma a látogató, mint akkor 1987-ben.

Előtte állva

és onnan a városra letekintve...