A matrjoska után a másik orosz szimbolikus tárgyat, a szamovárt is megvizsgáljuk. Bármennyire tűnik népibbnek, eredetibbnek, hagyományosabbnak a fából készült baba, a szamovár a régibb: az első írásos dokumentum, ami említést tesz a szamovárról, 1746-ból való. Valószínűsíthető, hogy már előtte is volt, de a legenda, amely szerint I. Péter hozatta az első darabot Hollandiából, szinte biztos, hogy nem igaz. Inkább a keleti eredetet fogadják el a történészek, Kínában és Japánban hasonló elven működő vízforralók már jóval régebben hétköznapi tárgynak minősültek, igaz, nem teakészítésre használták őket. (És már a régi rómaiak is használtak hasonló eszközöket.)

Az 1770-es években Fjodor Liszicin fegyverkészítő mester szabadidejében, a saját szórakoztatására egy kis családi műhelyt alakított ki. A fiai, név szerint Iván és Nazar számítanak az első tulai szamovárkészítőknek, akik ebből a műhelyből indították előbb ország-, majd világhódító útjára az orosz szamovárt.  Az 1850-es évekre komolyra fordult a szamovárbiznisz: Tulában, a szamovárkészítés (és az orosz fegyvergyártás) fővárosában 28 gyár évi 120ezer szamovárt állított elő. A 19. század végén egyre több helyen alapítottak gyárakat, ezek közül kiemelhető Tula mellett Moszkva és az Ural környéke.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mitől lett olyan népszerű Oroszországban a szamovár, nem kell túl sokat kutatnunk. A 17. században a cári családnál megjelent, a 18. század elejére-közepére a nép között is elterjedt a teaivás szokása. A hideg orosz napokon - és ezekből volt és van néhány - egy forró ital mindig jól jön, és ha a készítése is egy egész családnak meleget tud biztosítani, akkor nyugodtak lehetünk afelől, hogy hamar kialakulnak a közösségteremtő szokások, magának a tárgynak a jelentősége pedig kultikussá válik. Eleinte a szamovárok 3-5 literes, családi méretben készültek, sőt, nem voltak ritkák a 10-12 literes kiszerelések sem. Az első száz évben fa- és széntüzelésű szamovárok készültek, az 1870-es évektől ún. kerozinos szamovárokat is kifejlesztettek, és csak 1956-ban kezdték gyártani az első elektromos készülékeket, az addigra összevont, monopóliummá tett és államosított tulai szamovárgyárban.

Az 1970-es évekre az átalakuló szokások, az egyszerű vízforralók elterjedése egyre több orosz háztartásból kiszorította a napi használatból a szamovárt, de szimbolikus jelentősége, a generációkon átívelő családi és közösségi szokásrendszerei miatt továbbra is része az ünnepeknek, nagyobb összejöveteleknek. 1990-től Tulában szamovármúzeum is működik. Az antik tárgyak piacán pedig megjelentek a régi, kézműves szamovárok. Ha befektetési céllal kutakodunk, akkor empire stílusú, dekorációs célokat szolgáló, kisszériás vagy egyedi megrendelésű szamovárokat nézzünk. Ha a piacon akarnak ilyet ránksózni, gyanakodjunk, mert nagyon-nagyon ritkák, az áruk 50ezer dollárnál kezdődik. A csúcsot mindezidáig Faberge ezüstszamovárja tartja, 274.400 fontért kelt el 2004-ben.