Oroszok

Az 1997-ben elhunyt énekes, író Bulat Okudzsava ma lenne 90 éves. Éppen ma, a győzelem napján, erre minidg is büszke volt: együtt ünnepelte a születésnapját az országgal. Apja grúz, anyja örmény, hithű kommunisták és pártkatonák, csak éppen 1937-ben apját koholt vádak alapján kivégzik, rá egy évre anyját száműzik és csak 1955-ben látja viszont. A háború kitörésekor azonnal jelentkezett önkéntesnek, de csak 18 évesen engedték a frontra. Persze a háború nem olyan volt, mint amilyennek a romantikus lelkületű fiú elképzelte.

A legismertebb és legfontosabb orosz rockzenekar, a DDT énekese, Jurij Sevcsuk vasárnap  nyílt levelet írt. Persze, mit számítanak egy rockzenész gondolatai ilyen időkben. Meg miért pont ő. (Lehetne Borisz Grebensikov, az orosz rock ősatyjának új daláról is írni, csak az nem annyira erős.) Jó, nem is igazi nyílt levél ez, nem konkrétan Putyinnak vagy más hatalmasságnak írt, hanem csak bele a nagyvilágba.

A második részét lefordítom, mert fontosnak gondolom. (A levél első részében egy 1995-ös élményét eleveníti fel, a csecsen háborúban megismert kiskatonákról ír.) Fontosnak gondolom, hogy lássák azok a barátaim, ismerőseim is, meg azok az ismeretlenek, akik furcsákat irogatnak mostanában. Az egyébként érzékeny, sokszínűségre nyitott gondolkodásúak közül jópáran amikor oroszokról írnak, hirtelen elvesztik a józanságukat, és  összekeverik egy ország politikai-katonai vezetését a néppel magával. Értem én, hogy könnyebb ruszkizni, mint ezt a bonyolult összefüggésrendszert megérteni, csak szólok, hogy ez bizony fáj.

Jöjjön a levél.

"Ne lőj!

(...)

Nyugodjatok le, ördögök, ütődött kormányzati és konyhai álpatrióták, mindkét oldal katonai radikálisai, akiknek a kezét eddig lefogták és most végérvényesen elengedték a hadsereg bevetésével. Megint testvéri vérontást akartatok, ez a viagrátok, hogy továbbra is felálljon... Ha neadjisten háború lesz 2014-ben, és Oroszország és Ukrajna folyóin hullák fognak folyni, akkor majd 2017-ben már másfajta forradalom lesz, és eljön a végleges, közös kampec.

Hol a politika? Hol vannak a tárgyalókkal teli vagonok? Hol a népi diplomácia? Hol a nagykövet? A  mi "okos, bátor, az orosz népért igyekvő" képviselőink miért nem utaztak a Majdanra, vagy az ukrán parlamentbe, már az elmúlt év decemberében, hogy félelem nélkül felszólaljanak, elénekeljék dalaikat? Persze, Olimpia. És most, ahogy általában, a hadsereggel takaróznak, a srácokkal, vérrel.

Mi - Ukrajna és Oroszország emberei - egy családhoz tartozunk. Közülünk mindenkinek kötelessége minden lehetségest megtenni, hogy ne engedjük a testvérgyilkos háborút. Különben az embertelenség győz.

Az Oroszországot és Ukrajnát szerető - Jurij Sevcsuk"

DDT - Ne lőj

(Az első csecsen háború alatt a pacifista Sevcsuk többször elment a harcoló katonákhoz, a dal közben a saját felvételeit mutatják)

1944. január 27-én, 70 éve szabadították fel Leningrádot a blokád alól. 1941. szeptember 8-tól 872 napon át fogták körbe a náci csapatok, és habár 1943 januárjában sikerült a város teljes körbezártságát felszakítani, még egy évig tartott a teljes felszabadítás. A tengeri aknazárat csak 1946 (!) nyarára sikerült felszámolni. A leningrádi harcokban közel félmillió városvédő halt meg, a civil lakosság nagyobb veszteségeket szenvedett: 600ezertől egymillióig becsülik a bombatámadásoktól és az éhezéstől elpusztultak számát. Leningrádban többen haltak meg, mint az angolok és az amerikaiak teljes háborús embervesztesége összesen. Kb. a hatvanas évek közepére lett a város lakossága ismét akkora, mint a háború előtt. Szóval, fontos nap volt a hetven évvel ezelőtti, amikor véget ért a blokád.

Sokféleképpen lehet emlékezni, én meghallgatom Sosztakovics Leningrád szimfoniáját.

1918 szeptemberében a kaukázusi harcok közben kivégeztek kéttucatnyi bolsevik vezetőt, amiből később a polgárháború egyik leghíresebb, legtöbbször elmesélt történetét faragták. A történészek azóta a hivatalos verziót darabokra szedték, de most ez kevéssé érdekel. Sokkal inkább az, hogy mit tud kezdeni Oroszország 1917 és a Szovjetunió emlékével, hogyan viszonyul a városok utcáit és tereit, az orosz kultúrát, a hétköznapokat átszövő szovjet szimbólumokkal. És ehhez a 26 bakui komisszár legendája jó terep.

Pontosan harminc évvel ezelőtt egy tízéves amerikai kislány látogatást tett a Szovjetunióban. Szüleivel különösen Szentpétervárt szerette, majd a Fekete tenger partján üdült a legnagyobb úttörő táborban: az Artek-ben. Angolul folyékonyan beszélő kitűnőtanuló szovjet úttörők társaságában szórakozott, és a kilencágyas szobán osztozkodott, ahelyett, hogy elfogadta volna a külön lakosztályt.

Kalandjait, hazatérvén, könyvben írta meg, hogy a széles amerikai közönség is megtudja, a szovjet emberek pontosan 'ugyanolyanok mint mi'. A történet ott kezdődik, hogy Samantha megelégelve a médiából rázúdúló hidegháborús fenyegetéseket 1982-ben levelet küldött: egyenesen a frissen pártfőtitkárrá kinevezett Andropovnak. Ljonya Brezsnyev képével szerettek játszani a nyugati sajtóban, igazi mumus figura volt. (Andropov 1956-ban szovjet nagykövet volt Magyarországon).

A bűbájos pársoros levél, amiben a nukleáris háború miatt aggódik Samantha a Pravda címlapjára került. Kicsit később megérkezett Andropov kedves válasza is, amivel Samantha az amerikai sajtó címlapjait járta. Rögvest el is fogadta Andropov meghívását, hogy saját maga győződjön meg róla, a szovjet emberek a békéért dolgoznak.

Samantha tökéletesen képviselte a goodwill ambassador szerepét, természetessége, őszinte nyitottsága, és édes arca levette a lábukról mind a szovjeteket, mind az amerikaiakat. Sorsa tragikus: 1985. augusztus 25-én édesapjával életét vesztette a leszállásnál. Samantha 13 éves volt. A szovjet sajtó természetesen találgatásba, célozgatásba kezdett a halál körülményiről, ugyanakkor a propaganda gépezet méltóan hőssé avatta. Emlékére az Artek egyik sétányát nevezték el róla, szobrot emeltek neki, és bélyeget adtak ki Samantháról. Fényes karriert futhatott volna be, ebben a videóban a Disney Channel különleges riportereként Washingtonban képviselőket kap mikrofonvégre. A film portré is egyben: láthatunk képeket a szovjet utazásról is.

Ez pedig a szovjet bemutatása Samanthának, aki az országában kifejtett antiszovjet hisztéria miatt kényszerült levélírásra:

1986-ban amerikai felkérésre egy szovjet úttörő vette át a szerepet, a kitűnőtanuló Kátya Licsjovára esett a választás szigorú válogatás után. Katyának nehezebb szerep jutott, kevesebb spontaneitás és természetesség, sokkal inkább szigorú keretek és erőltetetett forgatókönyv mentén kellett aktivitását kifejtenie.

Kátya promó képe: a béke szovjet galambja.

A Szovjetunióban ráadásul nem szerették, valakinek a valakijét sejtették benne. Kátya valóban nem is volt átlag szovjet kislány, mint amilyen átlag amerikait reprezentált Samantha. Angolnyelvű spec-suliba járt, ahol Berezvoszkij maga, Gorbacsov unokája, ése egyéb hírességek.

Képen: találkozás az USA elnökével, Ronald Reagen-nel.

Kátya a Samantha Smith alapítvány felajánlását elfogadva két hetes látogatást tett az USÁ-ban, majd élményeit hosszú túrné keretében osztotta meg a szovjet emberekkel: arról mesélt, hogyan élnek ott.

Kátya járt gyorsétteremben, és a Disneylandben is.

A Licsjova lány édesanyjával a rendszerváltás idején el is hagyta az országot, iskoláit Kátya Párizsban folytatta, a Sorbonne után pedig pénzügyi karrierbe fogott. 2ooo után hazatért Oroszországba és az állami intézmények, minisztériumok után a legutolsó hírek szerint a repülőgép ipar után, az AvtoVaz elnöke lett.

Kátya Licsjova gyerekszínész (is) volt, több filmben játszott (pl. a Bambiban is), remekül tudott angolul, ezért is esett rá a választás. Mégis a rossznyelvek kikezdték annak idején, oly annyira, hogy manapság mereven elzárkózik az interjúktól, gyakran váltogatja a telefonszámát, és lakhelyét, hogy a kitartó orosz bulvár ne találja meg. Állítólag gyermekét egyedül neveli.