1944. január 27-én, 70 éve szabadították fel Leningrádot a blokád alól. 1941. szeptember 8-tól 872 napon át fogták körbe a náci csapatok, és habár 1943 januárjában sikerült a város teljes körbezártságát felszakítani, még egy évig tartott a teljes felszabadítás. A tengeri aknazárat csak 1946 (!) nyarára sikerült felszámolni. A leningrádi harcokban közel félmillió városvédő halt meg, a civil lakosság nagyobb veszteségeket szenvedett: 600ezertől egymillióig becsülik a bombatámadásoktól és az éhezéstől elpusztultak számát. Leningrádban többen haltak meg, mint az angolok és az amerikaiak teljes háborús embervesztesége összesen. Kb. a hatvanas évek közepére lett a város lakossága ismét akkora, mint a háború előtt. Szóval, fontos nap volt a hetven évvel ezelőtti, amikor véget ért a blokád.

Sokféleképpen lehet emlékezni, én meghallgatom Sosztakovics Leningrád szimfoniáját.

Sosztakovics a Time címlapján 1942 júliusában

Sosztakovics a leningrádi Konzervatórium tetején önkéntes tűzoltóként őrségben, 1941 őszén

Dmitrij Sosztakovicsot Leningrádban találta a háború, hol másutt, ott született, ott élt mindig is. 1937-től a legendás Benois-házban lakott, ott írta sorra az egyre rosszabb kritikákat kapó műveit. 1941 szeptember elején bemegy a leningrádi rádióba és elújságolja a hallgatóságnak, hogy éppen egy órája fejezte be az új szimfóniájának a második tételét, még van kettő, ha jó lesz, ez lesz a hetedik szimfónia.  Azért ment be a rádióba, hogy demonstrálja, közösséget vállal a várossal, az országgal, és ő is dolgozik tovább, ahogy minden harcostársának is ezt ajánlja.

Sosztakovics részletet ad elő az első tételből

Meglepő módon a német bevonulást imitáló első részt már a harmincas évek végén megírta, akkor még nem a németekre gondolt, hanem Ravel Bolerója járt az eszében, arra akart reagálni. A háború kitörése viszont alaposan átírta a zenei és egyéb elképzeléseit; a harmadik tétellel még Leningrádban végez, de októberben már a szerencsés kimentettek között Kujbisevben (ma: Szamara) találja magát, ott fejezi be a szimfóniát decemberben. 1942 tavaszán a szintén Kujbisevbe menekült moszkvai Bolsoj Színház zenekara mutatja be a művet Szamuil Szamoszud vezényletével. Természetesen a leningrádi filharmonikusok is előadják - őket éppen Novoszibirszkbe evakuálták, tehát ott. 1942 júliusában már az első külföldi előadás megtörténik Arturo Toscanini irányításával New Yorkban.

Óriási siker volt mindenütt, Sosztakovicsot végre a kritika is elismerte, és megszületett a döntés: elő kell adni a blokád alatt áló városban is. Karl Iljics Eliaszberg, a Leningrádban maradt egyetlen karmester kapta a feladatot, hogy valamiképpen hozzon össze egy zenekart és mutassák be a szimfóniát. 1941/42 tele volt a legnehezeb időszak Leningrádban, nem volt könnyű zenekart verbuválni. Maga Eliaszberg sem volt túl jó bőrben, az éhségtől szédelegve járta a várost, hogy rátaláljon az életben maradt zenészekre. Az első próbán 15-en jelentek meg. Ezután parancsba adták, hogy a harcoló alakulatokból is haza kell hívni a zenészeket. Eliaszberg pedig a kórházakat kezdte sorra végigjárni. Zsaudat Ajdarovot, a dobost például a hullaházból hozta ki, mert véletlenül meglátta, hogy megmozdul a keze. Galina Jersova, a fuvolista elbeszéléséből tudjuk, hogy milyen hihetetlen körülmények között készültek fel a zenészek az előadásra. A nagynehezen összehozott zenekar legtöbb tagja az éhségtől, betegségtől alig tudta tartani a hangszerét, 15 perces próbákat tartottak, csak annyit bírtak ki ülve. Többen a próbák ideje alatt haltak meg, a helyettesítés még problémásabb volt. Felemelték a zenészek fejadagját: kaptak pluszban hat szem lencsét naponta. Eliaszberg annyira legyengült a végére, hogy a halottszállító szánkóval húzták be a próbákra. 

Eliaszberg és a zenekar

1942 augusztus 9-én adták elő Leningrádban a VII. szimfóniát. A rádió élőben közvetítette, a város hangosbemondó-hálózata teljes hangerővel sugározta, hogy a németek is hallják: Leningrád él, zenét hallgatnak. Német katonai visszaemlékezések alapján ennek tényleg volt demoralizáló hatása, ugyanis ők azt hitték, hogy egy halott város körül csatáznak. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért nem bombázták le a koncerttermet. A légvédelmet úgy szervezték meg (párhuzamosan zajlottak a próbák a nagy napra a zenekarral), hogy amíg tartott a koncert, folymatos tűz alatt tartották a németeket. Rögtön az első taktusoknál be is remegett a koncertterem, a nézők és a zenészek megijedtek, de a karmester annyira bízott a légvédelemtől kapott információban, hogy nyugodt maradt, így a zenekar is folytatta az előadást.

Így lett a VII. szimfónia Leningrád szimfónia, 1942 augusztus 9-e - Olga Bergholz szavaival - a győzelem napja a háború idején.

Dmitrij Sosztakovics: Leningrád szimfónia

Mariinszkij Színház Szimfónikus Zenekara, Vezényel: Valerij Gergijev

További érdekességeket talál a facebook-oldalunkon.