1918 szeptemberében a kaukázusi harcok közben kivégeztek kéttucatnyi bolsevik vezetőt, amiből később a polgárháború egyik leghíresebb, legtöbbször elmesélt történetét faragták. A történészek azóta a hivatalos verziót darabokra szedték, de most ez kevéssé érdekel. Sokkal inkább az, hogy mit tud kezdeni Oroszország 1917 és a Szovjetunió emlékével, hogyan viszonyul a városok utcáit és tereit, az orosz kultúrát, a hétköznapokat átszövő szovjet szimbólumokkal. És ehhez a 26 bakui komisszár legendája jó terep.

"Emlékszik, ki megmaradt élve:
a 18-as szerencsétlen évre.
Akkor minden ország
burzsuj-sokasága
lődözött a kincses
Azerbajdzsánra.

Csapással a kommün viaskodott,
míg a mi vidékünk lerogyott,
és legijesztőbben
egy hír huhogott:
kivégezték
a 26-ot."

Szergej Jeszenyin Ballada a Huszonhatról című verse nem egy tipikus Jeszenyin-költemény (oroszul sem kevésbé vonalas) - és gyanús, hogy a fordító Weöres Sándorra sem ilyen versfordítások miatt emlékezünk. Sejthető, hogy hatalmi megrendelésre írták és fordították, de így is üt. Ez a vers is egyike azoknak az  (csúnya ilyet mondani egy versre, pláne Jeszenyinére, de...) eszközöknek, amelyek segítségével a "26 bakui komisszár" története behuzalozódott a szovjet (és orosz) emlékezetbe.

Tipikus mai demisztifikáló népszerű történelmi műsor a bakui sztoriról

A mai történészek vizsgálatai alapján az tűnik valószínűnek, hogy különböző forradalmi csoportosulások belső, részben ideológiai, részben nemzetiségi különbségek mentén zajló harcainak következménye a hét-nyolc vezető és több hozzájuk szorosan kapcsolódó harcostárs kivégzése. Az is kezd egyértelművé válni, hogy az éppen aktuális német - szovjet-orosz - angol viszonyrendszer állása határozta meg, hogy kinek a nyakába akarták varrni a kivégzést, és hogy emiatt lettek a polgárháború nagy mártírjai a huszonhatok. Aztán az aktualitás eltűnt, maradt a történet, amit addig csiszoltak, fényeztek, amíg a Szovjetunió egyik alapító mítoszává, morális megalapozásáva nem vált. Az azeri, örmény, zsidó, orosz, grúz vegyes nemzetiségű mártírokat jól lehetett arra is használni, hogy az etnikai konfliktusokra, elsősorban a kaukázusi ellentétekre szimbolikus fedőleplet borítsanak.

1966-os film a bakui komisszárokról. Na ez a hivatalos verzió

Bakuban a város közepén emlékművel hangsúlyozott díszsírhelyet kaptak a hősök, de az még semmi! A "26 bakui komisszár"-ról 13 szovjet városban, köztük Moszkvában és Kijevben, utcát neveztek el, Jerevánban egy egész kerületet. Jeszenyinen kívül írtak róluk mások is költeményeket, született két film, két szimfónia, egy kantáta, Moszkvában egy köztéri szobor. A legfőbb komisszárról, Sztepán Saumjánról 9 települést neveztek el és számolatlan utcát, iskolát. A többiek nevét is hajók, gyárak, utcák, terek, iskolák viselték.

A bakui emlékmű fénykorában...

...és 2011-ben, amikor bontani kezdték

Ha megnézzük, hol maradtak meg az elnevezések és hol törölték el őket, akkor rögtön kirajzolódik egy érdekes kép. A Kaukázus országaiban, elsősorban a legérintettebb Azerbajdzsánban fokozatosan minden nyomott eltűntettek. 2011-ben az emlékhelyet is felszámolták, a sírokat kiásták (nem találták meg mind a 26 tetemet, három hiányzik, köztük pont Saumjáné) és átvitték egy temetőbe. Oroszországban megmaradtak az elnevezések, a szobrok, úgy tűnik, az ideológialag telítettebb emlékhelyeket lassan felszámolják (majd ha a Mauzóleum is eltűnik a Vörös térről, az lesz egy szimbólikus végpillanat ebben a folyamatban), viszont a polgárháború honvédő jellegét hangsúlyozó történet beágyazottsága a deheroizáló történészi munkák ellenére erős maradt. A Kaukázusban is megmaradt egy elnevezés, nem véletlen, hogy hol: Saumján tiszteletére Sztyepanakertnek hívják mind a mai napig a hivatalosan el nem ismert Hegyi-Karabah fővárosát.