Help Sales ÁSZF

Az igazi jampecek: moszkvai szubkultúra az ötvenes évekből

A háborúból hazatérő katonák lemezeket, filmeket, ruhákat is hoztak magukkal. Az évtizedes bezárkózottságban élő oroszok hirtelen szembesültek azzal, hogy milyen színes, izgalmas életet élnek Nyugaton: és tetszett nekik. A hidegháború kezdetével viszont az "amerikai" életmód újból nemkívánatos lett, és azok, akik a hivatalos és félhivatalos tiltások ellenére "rossz" zenét hallgattak, "rossz" táncokat táncoltak, "helytelenül" öltöztek, kemény retorziókra számíthattak.

De voltak olyan bátrak (?), őrültek (?), vagy csak egyszerűen kalandvágyó fiatalok, akik minden tiltás ellenére amerikai módra akartak élni. Persze a moszkvai 50-es években sajátos értelmet nyert az, hogy amerikai életmód. Egy hihetetlen szubkultúra alakult ki. Ráadásul idővel Moszva után Pétervárott is megjelentek a sztyiljagák, sőt, szinte minden nagyobb városban. A negyvenes évek végétől egészen a hatvanas évekig kisebb-nagyobb társaságokat alkotva élvezték az életet. Ami így elsőre nem hangzik túl erősnek, csak közben mindez a sztálini terror legsúlyosabb időszakában és a nem túl széles árukínálatáról híres Szovjetunió területén működött.

0 Tovább

A bakui komisszárok mítosza

1918 szeptemberében a kaukázusi harcok közben kivégeztek kéttucatnyi bolsevik vezetőt, amiből később a polgárháború egyik leghíresebb, legtöbbször elmesélt történetét faragták. A történészek azóta a hivatalos verziót darabokra szedték, de most ez kevéssé érdekel. Sokkal inkább az, hogy mit tud kezdeni Oroszország 1917 és a Szovjetunió emlékével, hogyan viszonyul a városok utcáit és tereit, az orosz kultúrát, a hétköznapokat átszövő szovjet szimbólumokkal. És ehhez a 26 bakui komisszár legendája jó terep.

0 Tovább

Azok a kilencvenes évek képekben

Talán a legzavarosabb és legnehezebb időszak volt, bár ki tudja, Oroszországban mindig nehéz volt élni. Ezek, a kor analóg turista fényképezőgépeivel felvett, képek megörökítették azt a feszülő ellentmondást, ami egy világot robbantott fel: sorozatosan bontva elemeire azt. Mit hozott a kapitalizmus betörése, amitől a szabadságot várták? Szabadkereskedelmet?

Gorbacsovi örökség: kígyózó sorok MINDENért:

A moszkvai MacDo megnyitása abszolút ikonikus.

Lehetővé tették a gázpisztoly árusítást:

1993. Halárusok:

Rock-koncert a Vörös téren 1993-ban:

Végtelenített éjszakai élet. 1993.

A Fehér Ház ostrom után. A reklámfelirat: Találkozás Amerikával:

A lottónyertes 1994-ben:

1995.Arbat (sétálóutca Moszkvában):

A válogatást az AdMe szerkesztősége készítette, ebből merítettem.

0 Tovább

Szovjet szuvenírek

Mivel csábították a hetvenes évek Szovjetuniójában az odalátogató turistákat? Bár legtöbben kétségtelenül az élményért utaztak, sokan nem voltak restek, hogy betankoljanak a szovjet szuvenírek tárházából. Mit ajánlhattak nekik a szovjetek a hiánygazdaság idején? Egy 1970-es kiadvány ezt segít feleleveníteni.

5 Tovább

„A bikinis leányzó”: Zsiguli, a szovjet népautó II.

Előző alkalommal már eljutottunk a szovjet–olasz szerződés megkötéséhez, valamint eltemettük Palmiro Togliattit is. Lássuk hát, hogy épült meg a volgai autógyár, s miképp alakult az autókultúra a ’70-es évek Szovjetuniójában.


A ’70-es évek „legkülföldibb” szovjet városa kétségtelenül Togliatti volt: kb. 1000 olasz dolgozott az üzem építésén, saját boltjaik, étkezőik voltak, még a szakácsuk is olasz volt, egyenesen Triesztből. Alapítottak egy iskolát is az olasz gyerekeknek, a szülőknek pedig klubot, bárt és egy tánctermet rendeztek be. A jövevények természetesen nem éltek hermetikusan elzárva, kb. 30 vegyes házasság köttetett.

A szovjet–olasz barátság elsőszülöttei 1970. április 19-én jöttek le a szalagról. Az első hat autót az Orosz Szocialista Szövetségi Köztársaság zászlajának színére fényezték: kettő kékre és négyet pirosra. Három nap múlva Lenin születésének 100. évfordulóját készült méltóan megünnepelni az ország, ezért néhányan azt javasolták, nevezzék el az autót VIL-100-nak, amit a Vlagyimir Iljics Lenin név kezdőbetűi adnának ki. Az ötletet nem fogadták el, de egy külön bizottság alapítottak, ami az autó elnevezésén dolgozott: többek között az is kitétel volt, hogy a leendő név idegen nyelven is jól hangozzék, hisz külföldi piaccal is számoltak. Az autót végül, a bizottság véleményezése nélkül, Zsigulinak nevezték el, annak ellenére, hogy többen is felhozták ellenérvként a nemzetközileg is elterjedt dzsigoló szóval való hasonlóságát.

A gyártás megkezdését követően széles körben elterjedt pletyka volt, hogy a népautót majd 1 rubel/kg-os áron fogják adni, ami nem valósult meg, főleg, hogy a népautó gyártásának egyik célja éppen az volt, hogy a lakosság fölös pénzét begyűjtsék: így az árat 5600 rubelben határozták meg, ami hároméves átlagfizetésnek felelt meg. Az első autók megvásárlási jogát az üzem építői kapták, valamint a termelés éllovasai. Hivatalosan. Hisz a termelés éllovasai mind jólöltözött, öltönyös kalapos úriemberek voltak. Egyikük, miután fizetett, majd minden dokumentumot aláírt, volánhoz ült és a gázra taposott: belevágódott a legközelebbi betonoszlopba. Kiszállt a kocsiból, átölelte a betonoszlopot és azt mondogatta: 5600. 5600. 5600. Meg kellett szokni az autó adottságait: a Volga után, ami bár másfélszer volt nagyobb, mint a Zsiguli, sokkal tágasabb és gyorsabb is volt. Vlagyimir Pavlovics Baszov azt találta mondani, hogy „a Volga az orosz nő, aki egyfolytában a kertben görnyedezik egy lila színű nadrágban; a Zsiguli pedig egy bikinis leányzó”.

1974 őszén már 2300 autót gyártanak naponta Togliattiban, 22 másodpercenként gördül le egy újabb Zsiguli a szalagról. Ez a városképet is messzemenően megváltoztatta: a 60-as évek filmjeiben alig látunk autót, a Zsigulikkal robbanásszerűen megnő a számuk.

A Zsigulik a bűnügyi filmekben is áttörést hoztak. A bűnügyi filmek autós üldözés nélkül – akár az élet szerelem nélkül. A Zsiguli első debütálása az Olaszok kalandjai Oroszországban c. filmben volt. Az autós részek közül majd mindet olasz kaszkadőrökkel rendezték. A mutatványok legtöbbje halálos volt – legalábbis az autók számára. Nagy nehezen, az illetékes minisztériumoknál közbenjárva sikerült hat autót beszerezni a filmforgatáshoz, mindegyiket gallyra vágták. Ilyet a szovjetek még álmodni sem mertek volna. Éppen ebben látják az okát, miért maradtak el a szovjet kaszkadőrök nyugati kollégáiktól.


Az autók megvásárlása nem is volt olyan egyszerű. Itthon is jól ismert volt a várólista, a Szovjetunióban erre évente hivatalosan egyszer lehetett feliratkozni. Az értesítést úgy várták, mint a levelet a frontról. A Fiattal megkötött szerződés értelmében a Szovjetunióban szervízhálózatot is kellett építeni. Az első ilyen műhely a Varsavszkoje sosszen nyílt meg, ami Európa korának legnagyobb autószervíze volt: 700 fős személyzet mellett egyszerre 200 autót tudtak szerelni. A Varsavkát hamarosan csak Bermuda-háromszögként emlegetik, egyrészt, mert valóban háromszög formájúra építették, másrészt viszont titokzatos eltűnések is rendszeresen történtek: alkatrészeknek, de embereknek is nyoma veszett, hisz volt, hogy a tulajdonosok napokig ott maradtak az autóikkal, csak el ne tűnjék róluk/belőlük valami.  Az autószerelő az egyik legelismertebb és legnagyobb presztízzsel rendelkező foglalkozás lett: akkoriban azt mondták, egy jó szerelőt keríteni fontosabb, mint megnősülni. A javítás és az alkatrészek beszerzése örök fejtörést okozott: a felkészülteknek mindig kéznél voltak a legfontosabbak a csomagtartóban, valamint a garázsban.

A garázs a szovjet jólét megtestesítője volt, a férfiak számára második otthon, egy bunker, ahol hónapokig is elél az ember: befőttek, savanyúság, amik jól fogynak a baráti összejövetelek alkalmával. Az ötemeletes panelok (hruscsovkák) mellett a vasbetonvázas, vasajtós garázssorok a 70-es évektől a szovjet városok obligát elemeivé váltak.

A népautó születéséhez egy nagyon érdekes dokumentumfilm oroszul:

Ha tetszett a bejegyzés, szeress minket a Facebookon

3 Tovább
«
12345

Oroszok

blogavatar

Oroszország, nagy ország. És milyen izgalmas! Levél: azoroszok [kukac] gmail.com

Utolsó kommentek