Oroszok

Leonyid Ivanovics Rogozov (1934-2000) klinikai sebész rezidensi munkáját megszakítva 1960-61-ben részt vett a kalandosnak ígérkező 6. szovjet antarktiszi expedíción mint a csoportot kísérő orvos. Egyebek mellett meteorológusként és sofőrként is tevékenykedett, bár az expedíció kezdetén valószínűleg nem gondolt még arra, hogy vakbélműtétet fog végrehajtani saját magán, amihez egy meteorológus és egy mérnök fognak asszisztálni.

"A legfantasztikusabb emberek egyike volt, akivel valaha is találkoztam. A cirkusz porondján magyarázni, tanítani akart, tudományos magyarázatokkal szolgált, a reflexekről szóló tanítás helyességét bizonygatta, s ugyanakkor kosztümjében hatfogatú kutyahintón kocsikázott körbe, vagy disznó hátán lovagolt. Otthonában, ahová tudósok jártak - Cselpanov, Behtyerev -, egyszer csak félbeszakította a komoly magyarázatot egy bohóctréfával. Alkata szerint költő volt, és a költészetet a négylábú színészek világában találta meg."

Negyven évvel ezelőtt, 1972 februárárjában a Szovjetunió hokiválogatottja megnyerte a szapporói olimpiai torna hatos döntőjét, ezzel zsinórban harmadszor olimpiai bajnok lett. Szép teljesítmény, de ha valaki 1972-ről és a szovjet hokicsapatról beszél, biztos, hogy nem ezt említi elsőként. 1972 ugyanis a hokitörténetbe úgy vonul be, mint az első csúcstalálkozó sorozat éve. Kanada profi hokisai nem vettek részt az olimpián, amit ezek után nem is tekintettek komoly tornának; sikerült viszont megszervezni, hogy a legjobb amatőrök, a szovjetek ellen egy nyolcmérkőzéses sorozatot játsszanak. Négy meccset Kanada különböző városaiban, négy meccset Moszkvában rendeztek. A sorozat jelentőségét ennyi év távlatából könnyű megítélni: tucatnyi dokumentum- és játékfilm, könyvespolcnyi szak- és szépirodalom dolgozta fel a meccseket, túlzás nélkül lehet állítani, hogy 1972 megváltoztatta mindazt, amit a hokiról addig gondoltak.

Ugyanígy könnyű azt is kitalálni, hogy az 1972-es szeptemberi sorozatra miért februárban emlékeznek (konkrétan február 24-25.) Moszkvában. Azoknak is jár pont, akik arra gondolnak, hogy télen könnyebb a Vörös térre jégpályát építeni, de ami még szembeötlőbb: március elején lesznek az elnökválasztások. Egy ilyen szívmelengető esemény, pláne a klassz vágóképekkel és nyilatkozatlehetőségekkel mindig jól jön a belső jelöltnek. Szeptemberben majd a sporttörénészek izgalmas mínuszos híreket fogalmazhatnak.

Egy héttel ezelőtti posztunkban bemutattuk Alekszandra Kollontaj témánkhoz kapcsolódó tevékenységét, a dolgozó nép nemi életének szabályait, s a filmes élmények ecsetelését is elkezdtük. A mai alkalommal továbblépünk filmes vonalon, ugyanakkor - mint azt kilátásba helyeztem - megismerkedünk egy sajátos erotikus tartalmú plakátkultúrával, demonstrálva Valerij Barikin munkásságának egy szegmensét.

Az erotikamentes filmek hosszú sorát a nyolcvanas évek végén törik csak meg a Szovjetunióban. (Egy kivétel van talán: a Satra A cigánytábor az égbe megy, ahol egy színésznő kivillantotta a mellét). Nem másról, mint A kis Vera (1988.; rend. Vaszilij Picsul) és az Intergyevocska (1989. Vlagyimir Kunyin azonos című elbeszélése alapján rend. Pjotr Todorovszkij) c. filmekről van szó.

Egy héttel ezelőtti bejegyzésünkben a Szovjetunió szexualitáshoz való viszonyának előzményeit vettük nagyító alá, alapvető momentumként megemlítettük a nők egyenjogúsítását (1918. - vö. Angliában csak 1928-ban!), a "pohár víz"-teóriát, valamint e teóriának a szabadosság jegyében fogant továbbgondolását is, amiről Usztraljov leírásában olvashattunk (ehhez l. még Alekszandr Etkind A lehetetlen Érosza c. könyvében említett Aron Zalkind vallomását, "mely szerint az osztály a forradalmi célszerűség érdekében jogosult beleavatkozni tagjai szexuális életébe"). Ahogy azt Viktor Jerofejev A jó Sztálin c. művéből vett idézettel ígértem, ejtünk még pár szót Alekszandra Kollontaj szerepéről, s betekintünk a sztálini, s a rákövetkező szovjet szerelem iskolájába: a dolgozó nép nemi életének szabályai, partizánlányok és még Burattino is terítékre kerülnek.

Kollontaj asszony korának talán legkiemelkedőbb szovjet női politikusa, nevét legendák övezik: amellett, hogy a férfiak tudvalevőleg egészen hajlott koráig bomlottak érte (bár Jerofejev így ír az idősödő nagykövetasszonyról: "Kollontaj már régen nem 'ürítgeti a poharát', és nagy politikussá szublimálódott"), a forradalom valkűrjének szokás nevezni. Megélte, amit korábban más nő soha: kormánytagként, majd nagykövetként (1969-ben Georgij Natanszon A Szovjetunió nagykövete címmel játékfilmet készített, amelynek főszereplőjét Kollontajról mintázták) dolgozhatott.