„A legfantasztikusabb emberek egyike volt, akivel valaha is találkoztam. A cirkusz porondján magyarázni, tanítani akart, tudományos magyarázatokkal szolgált, a reflexekről szóló tanítás helyességét bizonygatta, s ugyanakkor kosztümjében hatfogatú kutyahintón kocsikázott körbe, vagy disznó hátán lovagolt. Otthonában, ahová tudósok jártak – Cselpanov, Behtyerev –, egyszer csak félbeszakította a komoly magyarázatot egy bohóctréfával. Alkata szerint költő volt, és a költészetet a négylábú színészek világában találta meg.”

Így ír Ilja Ehrenburg az idősebbik fivérről, Vlagyimir Leonyidovics Durovról Emberek, évek, életem című önéletrajzi ihletésű könyvében. A Durov fivérek eleinte együtt léptek fel, később viszont nézeteltérés támadt közöttük, s a fiatalabb Anatolij még a forradalom előtt meg is halt. Vlagyimir Leonyidovics 1863-ban született, hadászati iskolában tanult, amit azonban otthagyott a cirkuszért: 1879-től kezdve folyamatosan fellépett hol erőemberként, hol illuzionistaként vagy éppen bohócként, kupléénekesként. Idomárként Pavlov és Szecsenov elméleti munkáira támaszkodott: az állatok élelemmel jutalmazásával dolgozott, s megfigyeléseit egy tudományos folyóiratban is közreadta.

1912-től saját lakásán állatszínházat működtetett, de gyermekszínházakban is fellépet, innen a cím is: „Első előadása, mellyel megnyitotta gyermekszínházát, ezt az excentrikus címet viselte: Világ nyulai, egyesüljetek! Ma is elevenen emlékszem a tartalmára. Az elején egy nyúl nagy erőlködve fölemelte egy hatalmas könyv faborítóját, amelyen ez állott: A tőke; odábbhajtott néhány lapot, aztán hívta nyuszitársait; voltak legalább húszan. A következő képben a színpadon egy palota díszletei látszottak; házinyulak őrizték puskával. A kulisszák mögül mezei nyulak rontottak be játékágyút vonszolva magukkal; tüzet nyitottak az ágyúból a házinyulakra, majd győzelmet aratva, felvonták a palotára a vörös lobogót.” – olvashatjuk ugyancsak Ehrenburgnál.

A forradalom idejére be kellett szüntetnie tevékenységét, bár több levelet is kapott, amelyben állatidomári kvalitását hadászati célokra szerették volna felhasználni (pl. fókáit kérték el tengerészeti hadviselés céljára) de már 1919-ben, tehát a polgárháború legnehezebb szakaszában újra munkába állt. Gyakran fordult befolyásos ismerőseihez segítségért, pl. hogy medvebocsát felvegyék a Moszkvai Fogyasztási Szövetkezetben az élelmiszerjegy-névsorra vagy hogy éppen ruhát szerezzen a fellépésekhez. Kedvenc elefántját, Bébit viszont ekkor vesztette el: a fűtetlen állatkertben elpusztult jószág húsát az állatkert dolgozói között osztották fel.

„Egyszer egy újabb kéréssel állított be Lunacsarszkijhoz, egy aláírást kért. A közoktatásügyi népbiztos azt válaszolta, hogy előbb ellenőriznie kell a helyzetet, meg kell gondolnia a dolgot. Akkor Durov zsebéből egyszerre csak kiugrott a kedvence, Finyka nevű patkánya, és a hátsó lábára állt. Lunacsarszkij félt a patkányoktól, ráförmedt Durovra: ’Azonnal rakja el!’ Vlagyimir Leonyidovics nagyot sóhajtott: ’Lunacsarszkij elvtárs, hiszen csak a társai nevében kérleli. Szolidaritás…’”

A korszak emblematikus alakja volt, 1934-ben ragadta el a halál. Nagyságát hajlamosak feledtetni Micsurin, de kiváltképp Liszenko károkozó tevékenységével. „Amikor vitatkozott, gyakran összezavarta a mondandóját. A materializmust összekavarta a tolsztojánussággal, a marxizmust a kereszténységgel.  Tudományos munkáit így írta alá: Durov, autodidakta. Igazán otthonosan és kellemesen az állatok között érezte magát. Az embereket arra kérte, érezzék meg az állatban az értelmes, gondolkodó, örvendező, szenvedő egyéniséget.”