Oroszok

A szovjet veterán és a német asszony hatvan évvel találkozásuk után lettek végleg egymáséi, mert mindig a történelem írja a legmeghatóbb ponyvákat.

Ivan Bivsihet 1943-ban 19 éves korában vitték el a frontra. Mint kiderült, ezredének egyetlen olyan katonája volt, aki jól beszélt németül, ami biztosította gyors előremenetelét. Bivsih karrierjét az ezred szócsöveseként (polkovij ruporiszt) kezdte, a csaták előtt demoralizáló üzeneteket harsogva az ellenségre: "Dojcsen szoldatun, Gitler kaputt!", de később megtették az ezred tolmácsának, és a háború után nem is engedték haza, hanem kinevezték a türingiai Heyerode falu parancsnokának. Saját bevallása szerint egy hazaengedett SS katona után kutatva tért be a Waldheim család házába, és bár Güntert nem találta otthon, Ivan itt látta meg először későbbi szerelmét, a valószínűleg épp halálra vált Lizát és a két fiatal első látásra szerelembe esett.

A valódi, húsbavágó megemlékezés túl mutat az állami szervezésű hadsereg-szemlén. Valljuk be: egy hadsereg fegyverarzenáljának alakzatban való felvonultatása nem éppen a háború tagadását jelképezi. A béke és a békés együttélés köztudatba való emelésére a rakéták, tankok, kiképzett és betrenírozott ifjak, és pökhendi parancsnokaik teljességgel alkalmatlanok. Szerencsére ezt Moszkvában és Oroszországban is sokan tudják. A családi emlékek, a veteránok történetei mindig nagy becsben voltak, ennek ugyancsak tere van ma is. A korhű rendezvények, kosztűmös bál, tangó, és foxtrott visszatérő elemek.

Csupán az hasít bele a jelen múltjába, hogy a ma háborújáról, a ma koravén veteránjairól és az elmúlt húsz év történéseiről, és háborújáról essék húsbavágó, és szívettépő őszinte párbeszéd. Mert nem kell ahhoz díszlet, sem relativizáló és a nosztalgikus máztól ragacsos múltba révedés, hogy a háború borzalmait, kilátástalan örvényét, és szinte visszafordíthatatlan következményeit a bőrünkön érezzük. A miérteket kell felszínre hozni és megérteni, és cselekedve tenni azért, hogy a minták, a zártrendszerek kinyíljanak és teret engedjenek az együttműködésnek, tiszteletnek és békének. A relativizáló és torzító megfogalmazások ugyanis nem 'vélemények', hanem a kirekesztés aktív cselekedetei.

És ugyancsak itt emlékezzünk meg az indirekt fegyverekkel vívott háborúról, a szegénységbe és kilátsátalanságba süllyesztett emberek tömegéről, a kirekesztettekről és megalázottakról, szavuktól és hangjuktól megfosztottakról.

Álljon itt ez a videó Vitalijtól, aki a kedves, (még nem katonaköteles) romantikus fiú szerepébe bújva emlékezik eddigi legnagyobb szenvedélyéről.

Hetven évvel ezelőtt, 1943. február 2-án ért véget a 200 napos sztálingrádi csata a szovjetek győzelmével. A városi és városkörnyéki harcokban összesen kétmillió ember esett el; a világtörténelem legvéresebb csatája eredményeként megfordult a 2. világháború menete, de még több mint két év kellett a békéig.

A fenti fotót Emmanuil Evzerihin, a híres szovjet haditudósító és fotóművész készítette, 1942. augusztus 23-án, a város teljes szétbombázása után. A háttérben a város pályaudvara ég, a kép előterében pedig a furcsa szökőkút maradványait láthatjuk. Három kisfiú és három kislány körtáncot járnak egy krokodil körül, mindezt varangyosbékák nézik tátott szájjal. A kép attól lett híres, hogy a gyermeki ártatlanság, a játékosság, a művészet és a háború kegyetlenségének ellentmondását kevésbé szokványosan, mégis mindenki számára átélhetően tudta megragadni. A sztálingrádi csata menetét ismerő nézőben felmerülhet, hogy talán az is közrejátszik ennek a képnek a szimbolikussá válásában, hogy a veszélyes fenevad közrefogása rímel arra, ahogyan a szovjet csapatok bekerítették Paulus katonáit.

A helyszín: Odessza. Az 1794-ben alapított és 1795-ben (II. Katalin valami görögösen csengő, de női nevet szeretett volna, hát így) elnevezett város kikötő és kereskedelmi központ, a 19. század végére már közel 40 %-ban zsidók lakják. A világ mentális térképére Eisenstein rakta fel, a Patyomkin páncélos című klasszikus filmmel, a az odesszai márványlépcsők azóta is turisták ezreit vonzzák. Ha egy kicsit többet tudunk Odesszáról, akkor Oroszország egy egészen különleges, hibrid kultúrájú városát ismerjük meg. Itt születik, konkrétabban a legendás moldovai kerületben egy szegény fuvarozó apától Mojse-Jakov Vinnickij 1891-ben. Hatévesen árvaságra jut, rendes zsidó iskolába jár, matrackészítést tanul. De nem ezért ismerjük. A hírhedt 1905-ös pogromok már a zsidó önvédelmi szervezetben találják, októberben részt vesz a harcokban, majd csatlakozik egy anarchista-kommunista bandához és egy-két szolídabb rablás után egy főrendőr meggyilkolásába keveredik. 1907-ben bíróság elé állítják, 12 év börtön az ítélet. És ahogy az lenni szokott, itt indul el a karrierje. Egyrészt itt ismerkedik meg Grigorij Kotovszkijjal, akkori bandavezérrel, későbbi polgárháborús hőssel, a szovjet folklór egyik sokat emlegetett alakjával. Másrészt kitanulja a szakmát, szakavatott rabló és bandavezér lesz belőle.

Európa más országaiban május 8., Oroszországban és a szovjet utódállamokban május 9. a második világháború európai szakaszának lezárását jelző dátum, amit a Győzelem Napjaként emlegetnek. 2008 óta a Vörös téren ismét van katonai felvonulás, Putyin elnökként integethet a menetelőknek, a veteránoknak és az emlékezetpolitikai esemény többi látogatójának. Én a magam részéről másként ünnepelek: megnézem a kedvenc szovjet háborús filmjeimet. Igazából kíváncsi is vagyok, hogy az utóbbi idők harcos-ufós-partraszállós megamozijai után hatnak-e még ezek a finomabb szövésű történetek.

Szállnak a darvak , 1957

fekete-fehér, rendezte: Mihail Kalatozov, főszereplők: Tatyjana Szamojlova, Alekszej Batalov

Imdb: 8,2

Az 1958-as cannes-i fesztivál Arany Pálmáját elnyerő filmben nincs csatajelenet, lövés is csak egy, a hátországban játszódó melodrámáé a főszerep. Annyira, hogy a filmben nem hangzik el, hogy fasiszták, sem az, hogy kommunisták.