Oroszok

Hétfőn az Orosz Kulturális Központban lehetőségünk volt találkozni a legnépszerűbb mai orosz írók egyikével, Jurij Poljakovval. A Poljakovval! Személyesen. Ő a Gödölye tejben c. könyv írója, amit annyira szerettünk, hogy írtunk is róla.

Az oligarcha feleségekről tudjuk, hogy szépek. Azt is tudjuk, hogy szeretnek pénzt költeni. Az sem nagy újság, hogy a divat világában sikeresek: hiszen legtöbbjük (ex)modell és szereti a szép ruhákat viselni, tervezni, vagy éppen írni róluk. A művészeti mecenatúra üdítő jelenség a palettán, pláne, ha az Egyesült Királyság harmadik leggazdagabb embere (néhány éve még a leggazdagabb) pénzeli, méghozzá Oroszországban.

Gigantikus projektbe fogott Dása Zsukova, a focicsapatáról, és a világon a legnagyobb jachtjáról elhíresült Roman Abramovics párja. A harmincegy éves Dása Moszkva egyik legmerészebb és véleményem szerint legmarkánsabb beruházását hozta tető alá: valódi, friss, ropogós Kortárs Művészeti Központtal ajándékozza meg Oroszország fővárosát, méghozzá olyan helyszínen, ami több mint húsz évtizede csupán fáival lehel friss levegőt a szmogos fővárosi keringésbe.

Lajka, az orosz tajga kincse.

Bár a szó hallatán mindenkinek a Szputnyik jut eszébe, annak a drága, szerencsétlen kutyának csak a neve volt Lajka, fajtáját tekintve keverék volt. A lajkának három típusát különböztetik meg. Létezik nyugat-szibériai, kelet-szibériai és orosz-európai lajka. Ők a vadászok védelmezői, munkatársai, mindenes vadászkutyák. Zsákmányállata a kis vadtól (mókus, nyest, fácán) a nagy vadakig terjed (jávor, vaddisznó, medve, tigris). El sem tudom képzelni, ki akar mókusra vadászni… Azt írják róluk, hogy a csapát mindig némán követik, hangjukat csak akkor hallatják amikor a vadat már megállították. Hangszínükből állítólag egy jó vadász meg tudja mondani, hogy milyen állatot találtak. A lajka elnevezés is munkastílusára utal, a szó a lájáty (ugatni) igéből eredeztethető. Különleges szépségű kutya, amelyikben a tenyésztés során igyekeztek megőrizni a fajta ősi adottságait, ezért a ma élő egyedekben is kifejezetten erős a vadászösztön.

Bármilyen furán hangzik, több első is van, és mindez az orosz történelem kacskaringóinak köszönhető.

Az elbeszélések (raszkazi) könnyeden kapcsolódó fűzérét kapja az olvasó. A kötet bevezetője metaregénynek nevezi, hiszen fragemtáltsága és a fantasztikus elemek ellenére (ez utóbbi nem világos miért lenne ellentét), botrányos, de teljes képet fest a szerző szerint valóságos Oroszországról.

Hogy mennyire lenne ez metaregény a szó definíciós értelmében, az kérdéses, hiszen a szerző nem utal direktben a regényírás folyamatára magára. Az elbeszélések időnként visszautalnak egymásra, egy-egy visszatérő szereplővel, vagy helyzettel találkozhatunk. Hogyan jelenik meg Oroszország és a haza? A szerző először is határozott kísérletet tesz arra, hogy a társadalom minden rétegéből merítsen mind a rétegződés, mind a földrajzi dimenziók mentén: párezer lakosú zsákfalutól az eldugott, és elnőiesedett kisvároson át a fővárosig. Találkozunk nyugdíjasokkal, vállalkozókkal, maffiával, akadémikusokkal, és természetesen az elnökkel (ez utóbbival mind egyes mind többesszámban).

A történetek tapinthatóan ironikus hangja és a jóízléssel adagolt fantasztikus elemek mellett mégis szorongató érzése marad az olvasónak: nincs feloldás, a fiktív szüzsé annyira realisztikus, hogy ott zakatol: ez a valóság.